Főkép Salvador Dalí mindmáig az egyik legnagyobb hatású szürrealista festő - de emellett filmezett, szobrászkodott, fotózott is.
Ahogyan műveivel lenyűgözte, úgy excentrikus viselkedésével és szokásaival gyakran megdöbbentette szűkebb-tágabb környezetét. Mániákusan vonzódott a csillogó aranyhoz és a keleti szövetekhez, általában véve a luxushoz.
 
Újságíróként Stan Lauryssens beutazta a világot és öt könyvet írt a nácikról. Emellett úgy vált híressé, mint aki színészriportokat hamisított és kétes eredetű Dalí-műtárgyakat árult a feketepiacon meggazdagodott üzletembereknek.
Ez utóbbi miatt börtönbe került, és szabadulása után áttért a krimi regényekre. Ezek mellett írta meg a Dalí és én című kötetet is, amelyben igen furcsa szemmel néz a híres festőre.
 
Merthogy korántsem dicséri az általánosan elismert művészt, ehelyett inkább különcségeire, sőt, pénz- és luxusmániájára, perverzióira, megbotránkoztató viselkedésére fókuszálva próbálja lerombolni a Dalíról kialakult „nagyszerű művész” -képet.
 
De az is lehet, hogy nem lerombolni, hanem átalakítani akarja ezt az imágót. Nem igazán értem, hogy a szerző végeredményben mit szeretett volna kirajzolni a fejében lévő nyers vázlatokból, de számomra nem túl pozitív az a kép, amelyben Salvador Dalí maga is másokkal készítteti, azaz hamisíttatja a képeit.
 
A könyv közepe táján leginkább a Fegyvernepper (Lord of War) című film ugrott be - a szerző itt egészen logikusan megokolja, hogy bár valószínűleg hamis Dalí-művekkel árasztotta el a piacot, valójában semmi köze a műtárgyak hamisításához, sőt, 1940 és 1960 között maga Dalí is csak aláírt, személyesen nem alkotott.
 
„...Míg Picasso számára a festészet élethalál kérdése volt, belehalt volna, ha nem festhet, Salvador Dalí számára a festészet csak eszköz volt, hogy elérje célját: a hatalmas vagyont és a világhírnevet, amely még gazdagabbá teheti.”

Ezt állítólag Dalí magántitkára mondta, aki azokat a ceruzákat hegyezgette, amelyekkel a híres festő szignálta a hamis lenyomatokat.
 
Az egész könyvvel egyetlen hatalmas problémám van, mégpedig a szerző személye. Lauryssens bizonyítottan csalással jutott hatalmas vagyonhoz, és a szöveghamisítás sem állt távol tőle.
Ebből adódóan óhatatlanul is felmerül a kérdés, hogy a Dalí és én mennyiben alapul az igazságon és mennyiben a képzelet terméke?

Kapcsolódó írás:
Salvador Dalí: Elrejtett arcok