Főkép Újabb lista, ezúttal a magyar regényekről. A szerkesztők összeválogatták az utóbbi kétszázötven év meghatározó címeit, mentve a feledés homályától az arra érdemeseket.
 
Meglátásom szerint korrekt munkát végeztek, egyrészt mivel rögtön kezdéskor meghatározták, mit tartanak regények és mit nem. Az előszóból kiderül, miért nem foglalkoztak eposzokkal és novellagyűjteményekkel, s miért hiányoznak a külföldön élő, magyar származású, de nem magyar nyelven író szerzők (szerintem ez helyes döntés volt).
 
A kötetben megjelenés szerinti időrendben sorjáznak egymás után napjaink szépirodalmi sikerkönyvei, no meg a kötelezők és az elfeledettek - az utolsó tárgyalt év 2008, az első pedig 1762. Ami a kettő között van az nem csupán a regény hazai fejlődésének története, hanem a közízlés és egyúttal nyelvünk változásának krónikája is.
 
Azon egy pillanatig sem csodálkoztam, hogy Jósika Miklós Abafija szerepel a listán, hiszen valóban meghatározó állomása volt a reformkori könyvkiadásnak, kis túlzással itt kezdődik a magyar történelmi regény – külön érdekesség, hogy nem is olyan régen (2007) jelent meg új kiadása.
 
A kikerülhetetlen írók közül Jókai Mórt emelném ki, hiszen öt könyve jutott be (szerkesztői elv nyomán egy szerzőnél ez a maximum, s ezt a darabszámot rajta kívül – ha jól számoltam – csak Mikszáth Kálmánnak sikerült elérnie), amik szerintem is az életmű legjobb darabjai.
 
Meglepő módon a szórakoztató műfaj képviselői is bejutottak (igaz, jóval csekélyebb számban), bár érdekes módon Rejtő Jenőnek a legkomorabb műve, a Csontbrigád került fel a listára.

Ugyancsak megérdemelt Rideg Sándor beválogatása, hiszen az Indul a bakerház felejthetetlen szállóigéi a mai napig használatosak, miközben ennél kiábrándítóbb képet kevesen festettek a Horthy korszak tanyáiról, parasztjairól.
Még jó, hogy mindezt feledtetik Regős Bendegúz mulatságos tettei és az általa megismert felnőttek lököttségei.
 
Aztán ott vannak a manapság kicsit elfeledett zsenik, mint például Tersányszky J. Jenő, vagy Heltai Jenő. De az is jellemző adat, hogy mennyire kevés hölgy neve szerepel az írók között, miként a mesekönyvek megszámolásához is elegendő az egyik kezem.
 
Maguk a szócikkek szólnak egy kicsit az adott íróról, egy kicsit a tárgyalt regényről, annak helyéről, fontosságáról irodalmunkban – vagyis ahogy a bevezetőben említettem, kimondottan korrekt munka.
Ráadásul a szöveghez méltó illusztrációkat válogattak össze: írók fotói, első kiadások borítói sorjáznak egymás után.
 
Nem tudom, mennyire lesz sikeres ez a kiadvány, de úgy vélem, nem ártana mellé kiadni a 303 magyar novella vagy a 303 magyar vers gyűjteményt is – azokra legalább ekkora szükség lenne.