FőképVégre hozzánk is megérkezett Antal Nimród legújabb nagyjátékfilmje, A szállítmány. Az ismert hollywoodi arcokkal forgatott filmen még érezhető, hogy nem szerzői alkotás, hanem megrendelésre készült közönségfilm, ennek megfelelően pedig csak egy erős közepest tudott felmutatni mind a kasszáknál, mind a kritikusok zömének szemében.
 
A kevesebb, mint másfél órás alkotáson viszont azt is érezzük, hogy Antal Nimród valóban igyekezett, és a gyérnek mondható nyersanyagból kihozta, amit csak lehetett.
 
A szállítmány ügyesen sorakoztatja fel az akciófilmek és a thrillerek legjobb jeleit, az pedig kifejezetten sokat dob az egészen, hogy a szereplők közelről sem hősök: mind egy szálig szürke, megkeseredett, kikopott figurák, akik azt hiszik, életük buliját készülnek végrehajtani.
 
Tulajdonképpen egy rakás (pontosabban két páncélkocsira való) tökös lúzer szállít még több pénzt nap mint nap, hogy aztán este együtt dumáljanak és sörözzenek a biliárdasztal körül.
 
Aztán eljön az a nap, amelyikből csak kettő van egy évben (árulja el nekünk a feltűnően borostás Matt Dillon), azaz amikor igazán nagy lóvét – pontosan 42 millió dollárt – kell elszállítani a város egyik végéből a másikba.
Anti-hőseink pedig úgy döntenek, kirabolják saját magukat, elrejtik a pénzt, majd egy szép mesét kerekítenek az ügy köré.
 
Minden szépen le is lenne vajazva, hiszen Dillon (aki láthatóan a banda agya) többször is elmondja, hogy senkinek sem eshet bántódása, hiszen ebben a buliban nincsenek rosszfiúk – azzal persze ekkor még senki sem számol, hogy mennyire könnyű átcsúszni a határon, és egy pillanat alatt igazi véreskezű vadállattá válni.
 
Antal Nimród már a Kate Beckinsale-lel és Luke Wilsonnal forgatott első hollywoodi filmjében is megmutatta a nagyközönségnek, hogy legyen bármilyen sablonszerű az adott alapanyag, ő azt őszintén élvezhető masszává tudja gyúrni.
 
Ahogy az Elhagyott szoba esetében is ügyesen kacsingatott hol Hitchcock Psychója, hol Joel Schumacher 8 milliméterje felé, úgy A szállítmányban is érezhető a főhajtás a nagy elődök, főleg Quentin Tarantino előtt.
(Érdemes egyébként megjegyeznünk, hogy az operatőr ugyanaz az Andrzej Sekula, aki a mára kultfilmekké vált Kutyaszorítóban és Ponyvaregény című Tarantino-műveket is lencsevégre kapta.)
 
Említésre méltó a szereplők névsora is, illetve az adott színészek rendhagyó szerepeltetése. Antal Nimród ugyanis ügyesen alkalmazta azt a többek közt Alfred Hitchcock és Sergio Leone által is kedvelt húzást, mely szerint az átlag filmnéző számára szokatlan bőrbe bújtat ismert színészeket.
 
Ez nagyszerűen be is vált: Matt Dillon, Laurence Fishbourne vagy Jean Reno valóban pozitív hősöket szoktak alakítani, így aztán A szállítmányban még ütősebben, még élvezetesebben hat, ahogy hirtelen átvedlenek kigúvadt szemű állatokká.
 
Antal Nimródnak ezúttal sincs miért szégyenkeznie, hiszen A szállítmány a maga műfaji és egyéb korlátai ellenére egy nagyon jól megkomponált darab lett.
Igazság szerint kissé alulértékeltnek is tartom, bár azért akad még pár kritikus, aki elismerően szólt róla. Annyi biztos, hogy egyes portálok nevetségesen alacsony értékeléseinél jóval többet ér, én személy szerint egy 8-ast bátran adnék rá.