FőképSzerintem a mai napig sokan úgy gondolják, hogy a Sade név csupán egy énekest takar, pedig valójában egy zenekarról van szó, melynek központi alakja az 1959. január 16-án Nigériában, angol anya és nigériai apa gyermekeként született Sade Adu (eredetileg Helen Folasade Adu). Az 1984-ben debütált zenekar igényes soul, jazz és R&B alapokon nyugvó, nem kimondottan populáris zenét játszik, ennek ellenére minden lemezük komoly sikereket ért el. Zenéjük magas színvonalú, számaik szinte a tökéletességig kidolgozottak, az énekesnő érzelemdús, kissé fátyolos hangjával pedig már-már hipnotikusak. Különösen igaz ez a napokban megjelent új lemezre, melynek címe: Soldier Of Love.
 
Sade zenéje számomra mindig az egzotikumot, a könnyed eleganciát és az igazi harmóniát jelenti. Az énekesnő személyiségéből nyugalom, elegancia, érzékiség és titokzatosság sugárzik, ami tökéletes összhangban van a zenével. Ez általában akkor van így, ha az előadó maga írja a dalokat, hiszen így azok a lelke mélyéről jönnek, általuk képes kifejezni önmagát, és megtalálni az utat a hallgatók szívéhez. Minden daluk más, és valahogy mégis ugyanolyan, ami tovább erősíti azok hipnotikus hatását. Legalábbis rám ilyen hatással vannak. Legyek bármilyen ingerült vagy feszült, ha felhangzik egy Sade dal, akár csak egyetlen egy is, felborzolt idegeim kisimulnak, légzésem szabályossá válik, és már semmi másra nem gondolok, csak a zenére.
 
Egyszerűen csak hagyom, hogy magával ragadjanak az egzotikus dallamok és a lüktető ritmus. Mivel minden olyan természetesnek és könnyednek hat, eszembe sem jut, mennyi munka árán jön létre mindez. Olyan csoda ez, ami vagy hat az emberre, vagy nem, de hogy hidegen nem hagyja, az egészen biztos. Mint ahogy az is, hogy ez a zene, ezek a dalok kiállják az idő próbáját, hiszen nem holmi trendeket követnek, hanem belső „kényszer” hatására születnek. Az ő esetükben a dalok csak akkor kezdenek el megszületni, ha a művésznőnek tényleg van mondanivalója, hiszen – ahogy nyilatkozta is – ő csak a zene kedvéért nem fog dalokat kitalálni. Na ez az igazi művészet, amiért a hallgatók (de főleg a rajongók) mindig is hálásak voltak, hálásak, és hálásak is lesznek, hiszen így ritkábban ugyan, de minden alkalommal igazán igényes, minőségi produkciót hallhatnak.
 
Most például tíz hosszú év telt el az előző lemez megjelenése óta. Egyes zenekarok ennyi szünet után nem is reménykedhetnek abban, hogy még emlékeznek rájuk, hiszen ebben a felgyorsult, bolond világban akár egy-két év alatt is elfelejtik azt, akiről nem látni, hallani valamit rendszeresen, aki nem ad ki újabb és újabb lemezeket (akár válogatásokat vagy koncertfelvételeket is), aki nem tesz meg mindent annak érdekében, hogy a köztudatban maradjon. Sade ezzel szemben inkább elbújik a világ, de főleg a kíváncsi, figyelő szemek elől (nem igazán kedveli a sajtót), és lelke békességében éli mindennapjait, álmodja szebbnél szebb dalait. Az olyanokat például, mint amik erre a lemezre kerültek. A nyitó „The Moon And The Sky” hallatán kicsit Sting jut az ember eszébe, bár ő nem biztos, hogy képes lenne ilyen hatást kiváltani, sőt, talán kicsit túl is spilázná a dolgot.
 
A címadó „Soldier Of Love” olyan, hogy azt nem is lehet talán szavakkal leírni. A pergő dobok finom, mégis tökéletes utalások a címre, hiszen az egész számnak kicsit „katonás” jellege lesz tőlük. Pedig azért a vonósok is kitesznek magukért, mégsem rajtuk van a hangsúly. A „Morning Bird”-et nyitó szomorkás zongora viszont éppen ellenkezőleg, inkább egy meleg szobára emlékeztet, melynek ablakán kinézve látjuk a mindent tisztára mosó esőt. Ezt az érzést valahogy az egész hangszerelés és az ének is alátámasztja. A „Babyfather” meglepően erős basszus alappal rendelkezik, ami kifejezetten melegséggel tölti el az ember. Mintha csak a szívdobbanás ütemét hallanák. A kórus meg egyszerűen zseniális. Talán nem véletlenül ez a második szám, amit a rádiók elkezdtek játszani.
 
A „Long Hard Road” és a „Be That Easy” olyan kis csendes, merengős darabok, amik annyira jellemzőek az előadókra, de igazából nem kiemelkedő számok. Bár talán éppen ebben rejlik a zsenialitásuk. A „Bring Me Home” viszont a többihez képest meglepően erőteljes és dinamikus, legalábbis a hangszerelés tekintetében mindenképpen. A brummogó basszus szinte már egy leheletnyit sok is, bár jól ellensúlyozza a kissé zakatolónak tűnő dob, na meg Sade elnyújtott éneke, amit tökéletesen egészítenek ki a vokalisták. Az „In Another Time” inkább bluesos beütésű, bár a hangszerelés inkább a jazz egyes elemeit idézi. A szám harmadánál belépő szaxofon annyira szépen szól, hogy sírni tudnék tőle, a nem sokkal később kicsit hangsúlyosabban megszólaló hegedű meg szinte már extázisba kerget. Hát még ahogy ez a két hangszer szinte feleselget egymással, miközben a zongora szinte végig ott motoszkál mögöttük. Imádom. A címadó szám után talán ez tetszik a legjobban.
 
A „Skin” ehhez képest kicsit jellegtelenebb, de olyan nyugalmat és békét sugároz, ami ellensúlyozza az előző dal által generált érzéseket. Így van idő egy kicsit megnyugodni, lehiggadni. Ha levennénk az énekhangot, és a lüktető programozott alapot, szinte már-már meditációs zenét kapnánk. És hipp-hopp, máris elérkeztünk a lemez utolsó dalához, a gitárral és vonósokkal felvonuló „The Safest Place”-hez, ami tökéletes levezetése az egész varázslatnak. Csak most, amikor elhallgatnak a hangszerek és megszűnik az ének, csak most döbbenünk rá arra, hogy milyen nagy tud lenni a csend. A csend, amelyben van időnk odafigyelni a bennünk kavargó érzésekre, hangulatokra, amiket a Soldier Of Love kiváltott belőlünk.
 
Bár elsősorban női lemeznek tekintem, ajánlom mindenkinek, aki vágyik egy kis minőségi, igényes zenére, melyben ott kavarognak a különféle, olykor éppen csak tetten érhető stílusok, mint például a jazz, a blues, a soul, a funky és az R&B, na meg persze egy leheletnyi elektronika, amitől kortalanságában is modernné válik a hangzás.
 
Az együttes tagjai:
Sade Adu – ének
Stuart Matthewman – gitár, szaxofon
Andrew Hale – billentyűs hangszerek
Paul S. Denman – basszusgitár
 
Közreműködők:
Tony Momrelle – ének
Leroy Osbourne – ének
Martin Ditcham – dob, ütőhangszerek
Pete Lewinson – dob
Everton Nelson – hegedű
Ian Burdge – Cselló
Gordon Matthewman – trombita
Noel Langley – trombita
Ila Adu, Clay Matthewman – ének (Babyfather)
Juan Janes – gitár (Long Hard Road)
Sophie Muller – ukulele
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. The Moon And The Sky
2. Soldier Of Love
3. Morning Bird
4. Baby Father
5. Long Hard Road
6. Be That Easy
7. Bring Me Home
8. In Another Time
9. Skin
10. The Safest Place
 
Diszkográfia:
Stúdió albumok
Diamond Life (1984)
Promise (1985)
Stronger Than Pride (1988)
Love Deluxe (1992)
Lovers Rock (2000)
Soldier of Love (2010)
 
Egyéb albumok
Remix Deluxe (1992)
The Best of Sade (1994)
Lovers Live (2002)