Részlet Rafael Marín: Sherlock Holmes és az Einstein-gyár című könyvéből
Írta: ekultura.hu | 2010. 01. 24.
Ebben az apátságban senki sem teketóriázott. Na jó, ebben sem. Biztosan felfigyeltek erre a lármára az alakok, akiket kerestünk, ha itt voltak, ez még a levesnél is világosabb volt, amit szegény anyám szokott készíteni. Azonnal elvetettem az ötletet, hogy visszamásszak a felszínre: odafönt a szabad ég alatt lettem volna, és a hasadék, amin keresztül egy fél ezüstérmét láttam – ami minden valószínűség szerint a Hold volt –, nem bírta volna el a súlyomat.
Mindenesetre el kellett hagynom ezt a helyet. Megragadtam a kutyát a bundás nyakánál fogva, és elhúztam a törmelék alól, amely még mindig záporozott a fejünkre. Felmértem, hogy valami alagútszerűségben vagyunk, elindultam benne; először négykézláb, később félig felegyenesedve. Súrlódó hangokat hallottam, de nem tudtam, hogy emberi lépések zaja-e, vagy kísértetlányé, detektívé, esetleg éhes patkányé.
Tapogatózva haladtam előre az ezüst színű sötétségben, amely valószínűtlen ragyogást adott mindennek, mint a csodalámpa. Igyekeztem nem csapni zajt, és még a kutya is megértette, hogy csendben kell maradnia, mert a fülét hegyezte, és abbahagyta az ugatást. Ekkor vettem észre, hogy egy kriptában vagyunk.
A kripta sírokat jelent. Bomló holttesteket, penészes koporsókat, kőből megformált, pajzsot és buzogányt tartó lovagokat és régies latin vagy angol szavakat, meg rengeteg „x” és „c” betűt tartalmazó dátumot és pálcikák sorát, amiket addig számoltam, amíg bele nem szédültem az idő múlásába. Halomban álló csontokat jelentett, eltüntetett püspöksüvegeket, pókháló ette selyemszövetet, a birtokukban lévő tárgyat görcsösen szorongató kezeket, pedig azok már semmit sem értek. Zsoltárkönyveket, amiket megrongált a por, dombornyomású bőröveket, melyek már nem húzták össze a csontszáraz húst, arcra fagyott mosolyokat, tekintet nélküli szemeket, hamis grimaszokat, szemgödrök sötétségét, melyek ráébresztenek bennünket, hogy egy napon a mi arcunkra is ez a kifejezés ül ki. Most megyek szívem választottja hálófülkéjébe…
De a kriptában nem maradtak sírok, amelyek megrémíthettek volna, talán amiatt, hogy az apátságot megátkozták, ezért a múltbéli lovagok és dámák maradványait, akik adományaikkal hozzájárultak a templom megépüléséhez, elszállították egy másik részre. Csak korhadt, összeesett fadobozokat lehetett látni, melyek sötét, fekete homokká porladtak szét, visszataszító hamuszagot árasztva. Úrrá lettem a borzongáson, amely végigfutott rajtam, és továbbmentem. Tudtam, hogy egy ennél is mélyebben fekvő helyen kell hogy keressen engem Sherlock Holmes.
Az alagút egyre csak folytatódott, olykor-olykor megvilágította a tető hasadékain keresztül beszüremlő Hold fénye. Éreztem, hogy eltévedtem, és vakon tapogatózok a semmi felé, de nem mertem visszafordulni oda, ahonnan jöttem. Ki tudja, talán Hórusz Örökösei már épp átkutatják a törmelékeket, hogy megtudják, mi okozta a zajt, amit Hugóval csaptunk a látványos esésünkkor?
A kutya nyugodtnak tűnt, de éberen figyelt. Megragadtam a bundáját, odafigyelve rá, hogy ne nyúljak az apró vérfoltba, és továbbindultam, hogy magunk mögött hagyjuk a kriptát. Nem tudtam, hová tartottunk. Csak folytattuk az utunkat lefelé az egyre sötétebb és nedvesebb alagútban, ahol csak a patkányok képesek a túlélésre.
Ekkor lövés félreismerhetetlen zajára lettünk figyelmesek, bár tőlünk meglehetősen távol dördült el.
Futásnak eredtünk, én az egyik irányba, Hugo a másikba. A kutya megállt, megfordult, farka csóválásával mintha azt kérdezte volna, hogy mi az ördögöt csinálok én, miért a lövés irányába futok, és nem az ellenkezőbe. Aztán nagyot horkantott, gondolom, kutyanyelven megvonta a vállát, és felém szaladt, majd megelőzött.
Nem hallottunk több lövést, amit nem tudtam, hogy jó vagy rossz jelnek tekintsek-e. Az alagút végére értünk, amely… nem egy sekrestyébe vagy sírboltba torkollott, hanem egy másik, gyér megvilágítású pincébe.
Sherlock Holmest egy székhez kötözve pillantottam meg, betömték a száját, szemei tágra nyíltak. Elkapták! Szitkozódtam magamban. Most mitévő legyek? Hugónak ugyanezen járhatott az esze. Vagy mégsem gondolkodott, mert hirtelen előrerontott, mintha ő egymaga lenne a mentőosztag. Vagy talán Holmest tartotta felelősnek a korgó gyomráért, és ezért el akart számolni vele?
Hiába próbáltam megállítani az ebet. Előrontott az alagútból, én meg nagy erővel a földre huppantam. Körülbelül egy méternyi szintkülönbség lehetett a föld alatti folyosó torkolata és a terem között, de idegességemben ezt nem vettem észre. Hugo sokkal agyafúrtabbnak mutatkozott, és atletikus kecsességgel átugrotta a távolságot, amit nem sokkal ezelőtt még elképzelhetetlennek tartottam volna, olyan álmodozó hangulatba került a kísértetlánnyal való találkozása hatására.
Egy férfi hasra esett mellettem. Vérzett az orra, és tejszínes málnatorta hatását keltette az arcom, ahogy a vére rám fröccsent. Szerencsére a rám tapadó por és gipsz megmentette a kalapomat. Felemeltem a fejem, és megpillantottam Sherlock Holmest, amint egy másik fickó ellen hadakozott a tőrével.
Várjunk csak! Mr. Holmes az előbb még a másik oldalon ült megbilincselve; hogyan szabadulhatott ki ilyen gyorsan, amíg én elcsúsztam és bevertem a fejemet? Egy harmadik, fura alak tűnt fel hirtelen, először Holmesra szegezte a pisztolyát, aztán… aztán Holmesra, aki továbbra is védtelenül ült.
© Hungarian edition, 2009, Metropolis Media Group Kft.