FőképHa a metal műfajhoz hasonlóan a mangában is lenne thrash alkategória, akkor azt hiszem, a Hellsing ide tartozna. A sorozatra jellemző az eszeveszett tempó, amit véres akciókkal, durva erőszakkal és kompromisszummentes, már-már megbotránkoztató hangnemmel párosít.

Az előző kötetben megkezdett téboly tovább folytatódik: a náci vámpírok és zombik ellepték Angliát és éppen porig rombolják Londont. A túlélők elkeseredetten és többnyire esélytelenül próbálnak ellenállni a támadó seregnek.

Integra Hellsing útra kel, hogy a Hellsing Központban menedéket leljen és megszervezze az ellenállást, ám útközben szembe kell néznie a vámpírhordával. Esküdt ellensége, az Iskarótiak rendje menti meg Anderson atyával az élen, aki persze nem merő önzetlenségből segít.

A Központban Seras Victoria és katonái próbálják útját állni a megszálló erőknek, de a túlerő ellenében egyre gyengül az ellenállásuk.
Úgy tűnik, pusztulás vár Angliára, de a csapdából ügyesen kitörő Alucard már közelít, hogy bosszút álljon, és a francia partoknál is egy különös vámpírgyilkos sereg sorakozik, akik a káoszt saját hasznukra akarják fordítani.

Az egyre inkább apokaliptikussá váló történet veszett tempóban halad az egyre fenyegetőbb végkifejlet felé, ám mégis elég lassú, vagy rövid ahhoz, hogy tovább húzza az idegeket.
A feszültséget némileg oldja helyenként a humor és olykor egy-egy szereplő, de a sorozat mostanra már kész horrorrá változott, hiszen az eddigi véres, brutális párbajok helyett most már egész városokat, országot irtanak módszeresen.

A jól láthatóan náci- és fegyvermániás Hirano Kohta mostanra jócskán elvetette a sulykot: a látványos mészárlás mellett nemigen marad hely a lényegi történésekre, ugyanakkor a gyorsan pörgő események ellenére mégis az az érzése az embernek, hogy csak az időt húzza az erőszakos események látványos bemutatásával.

A könyv mégis letehetetlen, a sztori egyre izgalmasabb és rettentő kíváncsi vagyok, hogy a visszafordíthatatlannak tűnő apokalipszis elől van-e még menekvés.