Főkép Fekete Istvánról szinte mindannyiunkban a vadász és természetbúvár, az ifjúsági regények írójának képe él, egyre többen tudják azonban azt is, hogy életművének nem kis hányada katolikus periodikákban jelent meg, részben a nélkülözöttség évei alatt.

Az Isten-keresés – és Isten feltalálása a természetben – állandóan visszatérő motívumnak tekinthető Fekete István írásaiban.
Műveit mindenütt átszövi az örökkévaló létről való elmélkedés, a sok tekintetben a panteizmussal rokon hit, melyből nem hiányzik az eleve elrendelés elfogadása sem.

E meggyőződés legtömörebb summázata pedig akár a következő, a hatvanas-hetvenes évek létfilozófiától sem idegen megállapítás: „Ami van, az volt is, s ami lesz, az eleve van, csak nem tudjuk.”
 
Az író műveiből gondolatokat szemezgető füveskönyv tökéletesen tükrözi Fekete István gondolatiságát, melynek egyik legfontosabb eleme a romantikus eszmények megkérdőjelezése.
Szerinte ugyanis: „Nem mindig az a szép, ami igaz, és végeredményben ki tudja, hogy mi az igazság.”

E Keats híres versére utaló kijelentésből talán nem is szkepticizmus olvasható ki, mint inkább józan realizmus, no meg egy, a valóságnál szebb, kellemesebb álomvilág utáni vágy, hiszen Fekete István szinte minden írásában olyan életet ábrázol, ami ugyan elképzelhető, az emberi földhözragadtság mégis mindig megvalósulásának útjába ál.
 
Egyfajta alternatívaként azonban ott van a természet, amely „kegyetlen tanító, és csak két osztályzatot ismer. Az egyik az élet, a másik a halál.”
És ez a szilárd bizonyosság megfelelő alap a nem egyszer merész gondolatokból és édes-keserű szavakból alkotott, szeretettel átitatott tündérvilágok megteremtéséhez.

Mindez azonban javarészt képzeletgyakorlat, sóvárgó légvárépítés, játék; hiszen miként Fekete István maga is megfogalmazta: „Én is csak a szavakkal játszom, amelyek mögött talán ott van a valóság, amiről szintén nem lehet tudni, hogy micsoda.”
 
Ugyanakkor az irodalom számára mégis több puszta gondolatgyakorlatnál. Akárcsak a természet kegyetlen törvénye, a könyv szintén bizonyosság; egyszerre teremtője és tükre is a világnak.
Ezért is mondja ki, hogy: „Szeretem a könyvet, mert holt betűiben benne van minden, ami elmúlt, és minden, ami lesz.”

Milyen jól érzékelhető a különbség a magasztosabbnak ítélt, ősibb közlésforma és a modern világ találmánya, a televízió között, amikor Fekete István sommásan kimondja az utóbbiról cseppet sem hízelgő véleményét: „A televízió kevés örömöt és sok olyan hülye műsort ad, amitől a jó gyomrú ember is hány.”
 
Ugyanakkor pontosan a televíziós műsorok jó részének efféle silánysága az, ami leginkább tükrözi az általános emberi állapotot. Hiszen „Nem csoda, hogy annyi baj van a világon, mert az emberek gonoszságánál csak az ostobaságuk nagyobb.”

Talán furcsán hangzik ez olyasvalaki szájából, aki vadakat öl, de az állatregényekből és a vadászatról szóló más elbeszélésekből egyértelműen kiderül, hogy a vadász a természet egyensúlyának fenntartója, aki szeretettel viszonyul az állatokhoz, és nem válogatás nélkül pusztító gyilkos.
Ekként, természetjáró vadászként érezte magát teljesen önmagának Fekete István.

A város mindvégig idegen maradt neki a maga zajával, mocskával és mesterkéltségével.
Ezért nem is csoda, hogy annyi sóvárgás érződik ki egy vallásától és karrierjétől egyaránt megfosztott, természetes lételeméből kiszakított író vallomásából: „Nincs az a szép ruha, dicsőség, fény és pompa, amit oda ne adnék öt perc békességért, és… nem akarok semmi más lenni, mint ami vagyok.”

Kapcsolódó írás:Horváth József: Fekete István bibliográfiája