Főkép

A Nevergreen lemezbemutató  koncertjére legalább akkora tömeg gyűlt össze a Wigwamban, amekkora egyes nemzetközi zenekarok fellépésekor szokott.
Az alkalomhoz illően feketébe öltözött közönség meglepetésemre főleg fiatalabbakból állt, vagyis az ősrajongók csak kis része képviseltette magát az eseményen.

Az estet egy pécsi alakulat, a Virrasztók nevű társaság nyitotta. Róluk még egyáltalán nem is hallottam korábban, de a nevük és előzenekari státuszuk alapján arra számítottam, hogy van némi hasonlóság a zenei stílusok között.
Ez ugyan talán nem volt teljesen alaptalan, mégis megdöbbentő volt az első találkozás.
 
Először is a megjelenésük sokkolt: az arcfestést sem nélkülöző társaság alkalomhoz illő öltözékében majdhogynem színházba illő látványt produkált a színpadon, amivel nem is volt semmi bajom, leszámítva a gitárost, akit megjelenése alapján kevésbé tudtam komolyan venni.

A banda egyébként folk-metált játszik, amiben a hagyományos népi hangszerek mellett a modern kor effektjei, samplerei is a zene részét képezik, s az eredmény a két (sőt, három) zenei világ közti ellentétek ellenére is működik.

A holtak búcsúztatását, mint küldetést magára vállaló csapatot két hölgy is erősíti hegedűn, illetve énekkel, emellett pedig a frontember is játszik valamilyen általam nem beazonosítható, ránézésre népi hangszeren (tekerőlant - a szerk). 

Mind látványban, mind előadásmódban, mind pedig a zenei stílust tekintve a Virrasztók egy rendhagyó alakulat és műsoruk jól láthatóan nagy tetszést váltott ki a közönség körében, akik közül - ahogy én láttam - többen is csak miattuk jöttek el.

Rövid átszerelést követően végre színpadra lépett a Nevergreen, hogy hosszú és tartalmas műsoruk keretében megmutassák, hazánkban még mindig ők stílusuk legjobbjai.
Márpedig ehhez kétség sem férhet: az évek során felhalmozott rutinnal és kiváló szerzeményeikkel játszi könnyedséggel tudnak rendkívül hangulatos koncertet prezentálni.

Véleményem szerint ez lehet az ő igazi terepük, mert míg a lemezeiken azért egy kicsit mesterségesnek hangzik zenéjük szimfonikus része, élőben még ez is sokkal jobban, valóságosabban átjön, nem beszélve arról, hogy a metalos alap is sokkal jobban megdörren, vagy hogy Bob Macura hangja, szavai is nagyobb súlyt kapnak ilyen módon.

Őt és a billentyűzete mögött rejtőzködő Matláry Miklóst pedig valóban tehetséges fiatalok segítik és itt ki is térnék külön Simon Valentinára, akit új lemezük kapcsán nem dicsértem eléggé, mint amennyire megérdemelte volna.

A hölgy amellett, hogy megjelenésével nagyban hozzájárult a koncert látványosságához, hangjával új dimenziót nyitott a Nevergreen zenéjében. S bár sajnálatos módon ezen az estén rendkívüli hangja legtöbbször elveszett a nagy zúzás közepette, mindenképpen megérdemli, hogy méltassam tehetségét.

Jó volt újra hallani az olyan klasszikusokat, mint a „Gótikus Erotika”, az „Ámok”, vagy a „Furor Christiani”; nekem nyilván ezek a régi dalok jelentették az est fénypontjait, de ahogy láttam, a közönség számára velem ellentétben nem nagyon volt fehér folt a zenekar munkásságában.
Itt amúgy még a Madonna-feldolgozás is jobban megdörrent, mint a lemezen és igaz ez az Új Birodalom többi szerzeményére is.

Több, hasonlóan komoly mondanivalóval rendelkező magyar zenekar esetében éreztem már úgy, hogy fellépésük inkább saját paródiájukba ment át, de ezen az estén ez a két zenekar sikeresen bizonyította, hogy dícséretes küldetésüket, zenéjük üzenetét élőben is képesek hitelesen átadni.

A fotókat Hartmann Kristóf készítette.