Főkép

Guy Gavriel Kay nevét a magyar olvasók közül jobbára azok ismerhetik, akik alaposan beleásták magukat J. R. R. Tolkien életművébe, a kanadai író ugyanis segített Tolkien fiának, Christopher-nek a Szilmarilok szerkesztésében. Már a ’80-as években ismertté és kedveltté vált a The Fionavar Tapestry trilógiával, tizedik regénye, az Ysabel pedig 2008-ban elhozta neki az első World Fantasy Award-ot, amire már azelőtt is többször jelölték.
 
Kay korábbi munkáival ellentétben az Ysabel a jelenkori Földön játszódik. Főszereplője a 15 éves, kanadai Ned Marriner, aki sztárfotós édesapjával és csapatával Provence-ba megy, ahol nekilátnak egy látványos fényképalbum elkészítésének (melyhez egy erősen Peter Mayle-szerű híres író adja majd a szöveges részt). Ned anyja nincs velük, ő Darfúr háborús zónájában dolgozik az Orvosok Határok Nélkül szervezet tagjaként, s persze mindketten nagyon hiányolják és féltik. Ned, míg apjáék az Aix-i katedrális külső fényképein dolgoznak, bemegy a fotózás miatt lezárt templomba, és hogy elüsse az időt, zenét tervez hallgatni, talán a Led Zeppelin-től a „Houses of the Holy”-t, talán valami békésebbet. Csakhogy van ott benn más is: egy diákcsere-programon résztvevő, stréber jellegű New York-i lány, Kate Wenger, és egy kopasz, sebhelyes képű, bőrkabátos figura, aki épp a katedrális azon szegletében matat, ahol a korábbi római település maradványait megtalálták. És nem csak külseje ijesztő: egy késsel megfenyegeti a két fiatalt, hogy tűnjenek el, merthogy ölt már ő gyereket, bár most épp nem áll szándékában…
 
Ez így egy csúf, ám könnyen feledhető epizód is lehetne, ehelyett azonban egy nagy kaland kezdete lesz. Apránként kiderül, hogy ez a fickó legalább 800 éves, de valójában inkább 2600, és egy öröknek tűnő szerelmi háromszög egyik szereplője. Rajta kívül egy másik férfi, egy szőke hajú kelta harcos is küzd úrnőjük kegyeiért, aki azonban más módon tér vissza a világba, időről-időre, és hármójuk múlhatatlan szerelme illetve keresése adja a történelem számos fordulópontjának, fontos eseményének az alapját, hátterét. Mint ahogy Provence-ért, ezért a földi paradicsomért is évszázadokon át zajlott a harc. Ned pedig amiatt kerül hármójuk történetébe, mert valami számára is ismeretlen okból valahogy érzékeli a két férfit, és a múltat is, ami Provence megannyi szegletéből üzen felé. Emellett azonban családja múltjából is előbukkannak sosem hallott, megdöbbentő részletek, és így a könyv egyik központi gondolata az, hogy a múlt velünk él és hatással van ránk, legyenek bár 25 vagy 2500 évvel korábbiak is az eseményei.
 
A sztori végig roppant izgalmas – Kay irigylésre méltó könnyedséggel és eleganciával keveri bele, illetve alkalmazza a földrajzi és történelmi részleteket. Nem Peter Mayle-szerű leírása ez Provence-nak, de nyilvánvaló, hogy a szerző, aki valóban ott lakott egy ideig, ahol a regény játszódik, és aki gyerekeit is bevonta a kutatómunkába, sok mindent meg akart mutatni, alkalmasint olyasmiket is, amiket az átlagos útikönyvek meg turistáknak szóló prospektusok nem ismernek. De ez a történelmi vonalra is igaz: például az a csata, ami Pourrieres-nél zajlott a Marius vezette római csapatok és a kelta és teuton hordák között i. e. 102-ben, ma már alig ismert, holott megváltoztatta a nyugati világ történelmét. A germánok és kelták ugyanis az akkor még épp csak erejét próbálgató városállamként létező Róma ellen indultak, és ha Marius nem állítja meg őket, Róma elveszett volna, és talán sosem lett volna azzá, amivé később. Más kérdés, hogy abban a mészárlásban egyes források szerint 200-250 ezer „barbár” halt meg…
 
Kelta mítoszokból is sokat merít Kay, és azokat is épp olyan jó érzékkel alkalmazza, mint a történelmi vonatkozásokat. Mindezen alapokra építi fel a történetet, épp annyi csavart és titokzatosságot téve bele, ami miatt nem lehet abbahagyni az olvasást, ugyanakkor nem igényel akkora agymunkát, amekkorát mondjuk egy Ned korabeli, némi intelligenciával bíró fiatal ne tudna kifejteni. De azon idősebbek is élvezni fogják, akik vonzódnak akár Provence-hoz, akár a kalandos történetekhez, netán a mitológiához illetve az ókori és középkori történelemhez.
 
Amellett, hogy Ned és Kate eléggé rendben van (és a sztori felfogható úgy is, mint a felnőtté válás romantikus és kalandos verziója), valamint Ned apjának Melanie nevű asszisztense is jópofa karakter, nincsenek nagy jellemábrázolások a könyvben. Ellenben tetszik, hogy az időről-időre visszatérő két szerelmes férfi nem tisztán jó vagy gonosz, sőt, képes érzékeltetni, hogy ilyen irdatlanul hosszú időn és sok-sok életen át minden végletet és minden köztes lépést bejártak már, és bizonyos értelemben felette vannak e kategóriáknak. Vagy inkább, ahogy ők is mondják, számukra minden más mellékes, csak az úrnőjük számít. Szintén erénye a regénynek a humor, amiből nincs több az épp elégnél, de az mindig jókor jön, és a felsorolt zenekarok nevét is jólesik egy ilyen könyvben olvasni (Pearl Jam, U2, Iron Maiden, Coldplay). Egyszerűen minden annyira a helyén van, és annyira élvezetes olvasmányt képez, hogy szerintem az Ysabel-nek simán kijárna a világméretű siker.
 
Ha a magyar kiadás nem lesz sikeres, annak két orbitális hiba mindenképp oka lehet. Az egyik a borító. Vérciki volt ezzel a rózsaszín borzalommal a kezemben mászkálni a városban, ráadásul a könyv metrós plakátjára még rózsákat is tettek. OK, van mindez a regényben, de attól még ennek így köze nincs a könyv valós tartalmához, hangulatához. Nem is értem, hogy a metalban is mozgó Sallai Péter hogy készíthetett ilyen borítót, pláne, hogy milyen gyönyörűek és a könyvhöz illők az angol illetve amerikai verziók. Komolyan azt gondolta a kiadó, hogy ezzel a színvilággal meg Provence túlhangsúlyozott feltüntetésével elérheti, hogy Peter Mayle meg Elizabeth Adler rajongók ezrei vegyék meg az Ysabelt?! Nem mondom, hogy nem érdemli meg a könyv, vagy hogy akár ezen emberek ne élvezhetnék, mert de, csak éppen... ez nem egy rózsaszín történet.
 
A nagyobb bajom azonban a fordítás. Túlontúl sok benne a magyartalanság. Mintha egy kezdő angolos fordította volna, aki nem tud mit kezdeni a sok he-vel meg she-vel meg that-tel, meg hasonlók. Vagy olyasvalaki, aki nem tud jól fogalmazni magyarul. Csakhogy Sohár Anikó már egy rakat Terry Pratchett regényt fordított, szóval egyszerűen nem értem, mi ez itt. Mint valami nyers, átolvasatlan fordítás, ami sem lektort, sem szerkesztőt nem látott. Mutatok egy példát:
„- Egy sor veszettség elleni védőoltásra van szükséged, Greg!
- Nem, nincs neki.”
Érthető, mire célzok? Nem? Mindegy, bele kell olvasni, és akkor világos lesz. A fiatalos nyelvezetet pedig érzésem szerint totál eltévesztette a fordító. Egyszerűen nem hiszem el, hogy egy olyan srác, mint Ned, úgy beszél, hogy emilezni, meg mesizni (Messenger-ezni, chat-elni), meg megguglizni és hasonlók. Nem akarom ezt tovább boncolgatni, nincs is miért, hiszen a könyv már megjelent így, és minden hibája ellenére nagyon tetszett és csak ajánlani tudom. Ezzel együtt azt kívánom, bárcsak rendesen, hangulatosan volna lefordítva, bárcsak normális borítót kapott volna, és bárcsak csinálnának belőle egy nagy költségvetésű, látványos, de minden lényegi elemet és gondolatot visszaadó mozifilmet!
 
A kötet itt is megvásárolható
 
Részlet a regényből