Főkép Sok oka lehet annak, hogy valaki tinédzserkorában, vagy azon túl valamivel zenekart alapít. Manapság a legtöbb fiatalt – sajnos – a sztárrá, a „celebbé” válás motiválja; a legtöbb önjelölt csillagocskát csak a siker, a pénz, a csillogás vonzza, és persze vannak olyanok is, akik „helyiérték-emberkék” – ők azok, akik valamelyik média árucikknek is tekinthető műsorából emelkednek fel valamilyen magasságba, hogy azután, megfelelő előképzettség, tapasztalat, zeneipari edzettség hiányában nagyon hamar feledésbe merüljenek.
 
Természetesen ma is vannak olyanok, akik azért próbálnak színpadra állni, és megmutatni a tudásukat, a zenei és egyéb ötleteiket a közönségnek, mert feszíti a testüket a kreativitás gőze, amit a lelkük termel.
Az ilyen emberek rosszul lennének, hosszú távon pedig boldogtalanná válnának, ha nem hajthatnák végre azokat a belülről érkező parancsokat, amelyeket ők adnak ki önmaguknak.
 
A ’60-as és ’70-es években is alakultak szupercsapatok, akkoriban is ismertté váltak árucikknek szánt zenészek, énekesek, együttesek, de azok között, akik színpadra álltak, akik lemezeket készítettek, valahogy többen voltak azok, akik nem pusztán pénzkereseti lehetőséget, hanem az önkifejezés egyik kiváló módját látták a zenélésben, a rock and rollban.
 
Utólag ki lehet jelenteni egy-egy csapatról, hogy művileg rakták össze őket – ilyen vád érte a Creamet, majd később például a Led Zeppelint is. Az évek, az évtizedek azonban bebizonyították, hogy ez a két együttes sokkal több volt, mint szimpla üzleti húzás.
 
A Led Zeppelint annak idején sokan kritizálták, hogy a korábban kisebb-nagyobb sikereket elért Yardbirds hamvaiból jött létre, a Yardbirds által „megpuhított” közönséget vonzotta magához, és így sokkal könnyebb dolga volt a rockporondon és a piacon, mint a teljes ismeretlenségből induló, vadonatúj zenekaroknak.
 
Tény, hogy Jimmy Page a Yardbirds haldoklása során valóban ezt a zenekart szerette volna feléleszteni valamilyen formában, ám menet közben, ahogy a régi zenésztársak sorra eltávolodtak tőle, és ahogy minden egyes posztra új embereket kellett keresnie, ő is rájött, hogy a lassan megformálódó új csapat nem viselheti a régi nevet.
 
Jimmy Page mellett Robert Plant, John Bonham és John Paul Jones lett a Zep tagja. A kiváló menedzseri húzásoknak köszönhetően, és a Yardbirds korábbi, amerikai sikereire alapozva az együttes szinte napok alatt vált ismertté és népszerűvé. Annak azonban, hogy népszerű is maradt, hogy nem tűnt el villámgyorsan a süllyesztőben, valami egészen másban kell keresnünk az okait.
 
Az addig rendben van, hogy egy kvartett tagjainak sikerül szakmailag és emberileg is egymásra hangolódniuk; valójában abban sincs semmi különös, hogy egy zenekaron belül van néhány olyan tag, aki zenei és/vagy szöveg szempontjából sorban hozza az új és használható, megvalósítható és izgalmas ötleteket.
 
Az már valamivel ritkábban fordul elő, hogy a zenekarok tagjai között vannak olyanok, akik beérik az untermann-szereppel, akik vállalják, hogy megfelelő alapot, zenei hátteret biztosítanak a frontemberek számára; még ritkább az, hogy a frontemberek nem nézik le az őket kiszolgáló, egy-két lépéssel mindig hátrébb húzódó társaikat.
Az pedig, hogy egy négytagú csapat valamennyi tagja kedveli a másik hármat, a rock történelmében egészen kivételesnek számít.
 
A Led Zeppelinről azt szokták mondani, hogy a színpadon, a koncertek során alkotott igazán nagyot.
Ez tény: ezek a zenészek valóban élvezték a muzsikálást, élvezték a közönséggel való együttlétet; a Zep tagjai sosem vállalkoztak szánalmas, rövid haknikra; ők mindig is komolyan vették a fellépéseket, és ha úgy tartotta kedvük, akkor fél óránál is tovább játszották mondjuk a „Dazed and Confused” című dalt (ez történt például ’75-ben, az Earl’s Courtban adott koncerten), de ha éppen olyan volt a hangulat, a közös, csapathangulat, akkor ugyanezt a számot 4-5 perc alatt elintézték, és valami másban élték ki az improvizációs hajlamaikat.
 
Előfordult, hogy egy-egy Zep koncert két és fél, sőt, három órán keresztül tartott, de az sosem történt meg, hogy a csapat ne, vagy jelentős késéssel jelent volna meg a színpadon. A Zep mindig is tisztelte a közönséget; ennek az együttesnek a tagjai sosem „szálltak el” annyira, hogy lenézzék azokat, akik felemelték őket.
 
Persze a Zep a koncertek mellett lemezeket is készített – mára már ezek is, szinte kivétel nélkül a rocktörténelem jelentős alkotásainak számítanak.
Azzal kapcsolatosan, hogy melyik album a legjobb, természetesen eltérőek a vélemények, de valószínűleg nincs olyan ember a földön, aki legalább egyszer, ha nem is eredetiben, de legalább valamilyen feldolgozásban ne hallotta volna mondjuk a „Whole Lotta Love”-ot, a „Stairway to Heaven”-t, esetleg a „Moby Dick”-et.
 
Egy időben Magyarországon divat volt Zep dalrészleteket, vagy csak riffeket beadni egy-egy tévéműsor főcíme alá, ezért elmondható, hogy ebben az országban mindenki hallotta már a „Communication Breakdown”-t, de legalábbis az elejét.
 
A Led Zeppelin masztodon lett, iskolapélda, tájékozódási pont a rock kőkemény hullámú, örökké zaklatott tengerén.
Magas hangú, szenvedélyes énekes, kemény ritmusszekció, ötletes, néha lírai, néha pedig vad gitárjáték – ezt a képletet a Zep megalakulása és ismertté válása óta rengetegen próbálták alkalmazni.
Voltak, akik sikerrel (például Piramis), és voltak, akik kevésbé szerencsésen, de tény, hogy ideig-óráig mindegyik „fénymásolat-zenekar” bekerült a köztudatba.
 
Keith Shadwick mérnöki precizitással összeállított művéből megismerhetjük a Led Zeppelin létrejöttének és magasra emelkedésének pontos körülményeit; megtudhatjuk, hogyan, milyen körülmények között, milyen külső hatások eredményeként jöttek létre az albumok dalai.
 
Ahogy a zenekar történetét olvassuk, lassanként kirajzolódik elénk a négy tag, a négy vérbeli zenész portréja is: a saját kreativitása musztángjain száguldozó, az okkultizmus iránt is érdeklődő gitárosé; a Gyűrűk Ura világában is otthonosan mozgó, a blues és a modern rock elemeit a hippikultúrával elegyítő énekesé; a basszusgitáron és zongorán egyforma jól és ötletesen játszó, a tökélyre törekvő vérbeli zenészé; és persze az erős „vademberé”, akinek a vérében volt a ritmus és a keménység, akit a szenvedélyessége irányított – akinek korai halála miatt a Zeppelin lángolva zuhanni kezdett.
 
A szerző egyik erénye, hogy nem pusztán diszkográfiát közöl, de alapos elemzésnek veti alá a Zep albumokon szereplő dalokat – kivétel nélkül mindegyiket.
Minden egyes során érződik, hogy imádja ezt a zenekart, ennek következtében kissé elfogult vele szemben. Talán ez az oka annak, hogy bizonyos témákat, eseményeket nem érintett, egy-két esetben pedig talán a várhatónál kevesebb ideig foglalkozott bizonyos kérdésekkel.
 
Azok, akik nem bulvárhírekre, nem pletykákra vágynak, akik a Zeppel a kapcsolatos tényeket és eseményeket kívánják megismerni, úgy érezhetik, a könyv anyaga megközelíti a tökéletest.