Főkép Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy szeretem Dean R. Koontz regényeit – minden erényükkel és hibájukkal együtt. Szóval olykor hajlamos vagyok az elfogultságra, a szembehunyásra, és egyéb ehhez hasonló „gazságokra”.
Ami egy kritikus esetében megengedhetetlen lenne, de én ugyebár nem vagyok az.
 
Hiszen ha az lennék, nagyjából minden mostanában általam hallgatott zenéről vagy olvasott könyvről leszedném még a keresztvizet is. Ha ugyanis jobban belegondolok, minden és mindenki hagyott némi kívánnivalót maga mögött.
Ami jelentheti azt is, hogy kimerültek az alkotók, és már nem képesek semmi újdonsággal meglepni rajongóikat (csak hozzák a papírformát), de az is felmerülhet, hogy esetleg túlkínálati piac van.
 
Nem tudom, mi lehet az igazság, de azt mindenesetre látom, hogy régi kedvenceim, legyen szó akár zenéről vagy könyvről, mostanában valahogy nem a tőlük elvárt szintet hozzák. Persze az is lehet, hogy csak én lettem sokkal szigorúbb vagy éppenséggel kritikusabb ez elmúlt években.
 
Dean R. Koontz például mostanában a tőle megszokottnál kifejezetten gyengébb produkciókkal jelentkezik.
Remélem ez a tendencia nem lesz tartós, ellenkező esetben ugyanis kénytelen leszek újragondolni a vele kapcsolatos elfogultságomat. Hiszen nem lehet nem észrevenni, hogy egyes elemek újra és újra visszatérnek, sokszor nagyjából hasonló formában.
 
Gondolok itt például a kutyával és/vagy gyerekkel bármit el lehet adni vonalra. Ezúttal például a kutya nyert. Mégpedig egy helyes golden retriever.
Na jó, nem csak egy, hiszen a főszerepet alakító Amy Redwingnek már egyébként is van két ilyen kutyája, de ők ebben az esetben csak bájos statiszták. A többi, Amy és segítői által megmentett kutyával egyetemben.
 
A főszerep tehát egy Nickie nevű jószágé, akiről már az első percben látszik, hogy különleges. Ekkor ugyan még nem tudjuk, miben, de azt igen, hogy az.
 
Mint ahogy Amy is tudja, érzi, hogy ezért a kutyáért bármit képes megadni. Akár kétezer dollárt is. Ami akárhogy is nézzük, nem kevés pénz.
Így gondolja ezt az eb gazdája is, ezért Amy odaadja a pénzt, majd fogja a kutyát, az asszonyt és a gyerekeket, majd odébbáll. Barátja, Brian (aki egyébként építész) meg csak néz, mint az a bizonyos Jani a moziban.
 
Azt viszont még ő is észreveszi, hogy Nickie rá is óriási hatással van. Olyannyira, hogy megszállottan próbálja meg lerajzolni azt a furcsa fényt, amit a kutya szemében látott. Miközben ezt teszi, nagyon-nagyon érdekes, kifejezetten ijesztő dolgok történnek vele, körülötte.
 
Mint ahogy Amy-vel kapcsolatban is furcsa dolgok derülnek ki. Szépen lassan megértjük, miért hagyta maga mögött a múltját, és kezdett új életet. Csakhogy a múltat senki nem képes büntetlenül maga mögött hagyni.
Mindig van valaki, aki nem nyugszik addig, amíg minden, általa feleslegesnek ítélt szálat el nem varr.
 
Így van ezzel Amy volt férje és Brian volt kedvese is. És éppen ez jelenti a gondot. Hiszen olyannyira szeretnék lezárni a múltat, hogy bizonyos elemeit nagyon szívesen meg is semmisítenék. Csakhogy ezek az elemek nem szeretnének az enyészet útjára lépni…
 
Furcsa részletekkel, utalásokkal, balsejtelmekkel és néhol kifejezetten betegesnek tűnő karakterekkel tarkított történet ez, melyben minden azért történik, minden párbeszéd azért zajlik, hogy a végletekig fokozza a feszültséget, amit a sajnos talán kissé összecsapott és banális végkifejlet hivatott feloldani.
 
De az is lehet, hogy csak a deus ex machina ilyetén alkalmazásához nem vagyok hozzászokva Koontz esetében. Mint ahogy ahhoz sem, hogy ennyi időközben előkerült szál maradjon elvarratlanul, és vesszen a „lehetett volna” ködébe. Talán egyszer majd újra felbukkannak valahol…
 
Minden hibája ellenére ez egy kellemes kis könyv, amit nem szabad túl komolyan venni, csupán hagyni kell, hogy pár órás kellemes borzongást nyújtson. Persze csak ha szeretjük a borzongást és a misztikumot.
 
Részlet a regényből
 
Életrajz