Főkép Eredetileg 1993-ban jelent meg ez a regény, Joanne Harris második műve. A francia felmenőkkel is bíró angol írónő csak 6 évvel későbbi harmadik könyvével, a Csokoládéval lett sztárrá, ami miatt sokáig be is skatulyázták őt, mint a gasztroregény nagyasszonyát.
Pedig első kötete (The Evil Seed) vámpíros történet volt, míg az Aludj kislány viktoriánus kísértettörténet, vagy valami olyasmi.
 
A regényt 2004-ben némileg átszerkesztve adták ki újra angolul, a rajongók nyomásának engedve, de előszavában maga Joanne is elismeri, hogy vannak hibái a könyvnek.
Ennek ellenére aki igazán szereti az írásait, az ezt is élvezni fogja, hiszen saját hangja, stílusa már ekkor megvolt, nem beszélve arról, hogy a regény számos eleme, témája, vonása felbukkan későbbi műveiben, rögtön a Csokoládéban is.
 
Mikor belekezdtem a könyvbe, úgy éreztem, mintha Anne Rice valamelyik Vámpírkrónikáját olvasnám, de aztán hamar megjött Joanne hangja.
Akkor meg egy kicsit azt bántam, hogy bár a viktoriánus kori Londonban játszódik a történet, az írás maga nem olyan stílusbravúr, mint Susanna Clarke-tól A Hollókirály, magyarán nem sok dickensit vagy austenit véltem felfedezni benne.
 
De néhány oldal múlva már ez sem zavart, magával ragadott a tekervényes, bár sokszor döccenő, néhol túlírt történet.
Valahol a vége felé még az villant be, hogy Edgar Allan Poe ezt mennyivel rövidebben és hatásosabban írta volna meg. De végül is ezek mellékesek. Ez egy Joanne Harris regény, és nem más.
 
Négy mesélőnk is van. Aki elkezdi, az Henry Chester, egy gazdag festő, aki hosszú éveken át kereste tökéletes modelljét, mígnem meglátta a 9 éves kis Effie-t. Onnantól már csak őt festette, a legkülönfélébb mitológiai, bibliai, mesebeli és egyéb jelenetekben, és amint 17 éves lett, feleségül is vette.
 
A csendes, betegségre hajlamos kislányból azonban az évek során olyan fiatalasszony vált, akiben lassacskán feléledt a nőiség tüze, a vágy, hogy szeressék, hogy annak lássák, ami és aki, ne csak egy ha-odarakod-ott-marad bábunak. Magyarán élni akar.
 
Ám mindkettejüknek megvan a maga titka. Henry lelkére egy gyermekkori élmény vet árnyat, melynek nyomán egyebek mellett elvesztette a hitét Istenben (noha felnőttként szinte bigott vallásosságot mutat kifelé), s mely egyúttal szexualitására is kihat.
Effie pedig, talán a laudánum nevű altató-gyógyszerének is köszönhetően, képes kilépni testéből, s lelke így szabadabban szárnyalhat…
 
Effie végül szeretőre talál egy Mose Harper nevű szélhámos személyében, akivel nem sokára egy félelmetes játszmába kezdenek, egy bordélyház vezetőjével, Fanny Millerrel karöltve, hogy kiforgassák Henry-t a vagyonából.
Ők négyen a mesélőink, és mindegyiküknek megvannak a maguk indítékai, melyek aztán a tragikus, szörnyű végkifejlethez vezetnek.
 
Joanne Harris számos más regényében is megtaláljuk azt az alapgondolatot, hogy a férfiak hajlamosak elnyomni a nőket, akiknek viszont megvan a maguk varázsa, hatalmuk a másik nem fölött.
 
Szintén jellegzetes húzása, hogy még a legbetegesebb, leginkább gonosz karakterei sem tisztán rosszak, megvan a hátterük, az okaik, hogy miért lettek azzá, amik. Ugyan mindezt később, már a Csokoládé esetében is jóval letisztultabban és mélyebben ábrázolta, de az Aludj kislánynak is nagy erénye.
 
Valóban sokszor kísérteties, félelmetes a történet, de jobbára nem szellemek, s pláne nem más, horrorba illő lények miatt.
A regény leginkább pszichológiai thriller, melyben nem csupán a végzetes szenvedélyekről esik szó, de arról is, hogy ezek hogy alakulnak ki, mi a magjuk, s mint nőnek egyre nagyobbra.
 
A saját olvasatomban itt mindkét főszereplőnél a szeretet hiánya a fő mozgatóerő avagy kiindulópont, az mindennek az oka, meg a megértés hiánya, ami a viktoriánus korban pláne elterjedt lehetett.
Legalábbis megannyi más történet is azt vetíti elénk, hogy a merev, szigorú erkölcsi normák megakadályozták, hogy abban a korban az emberek közelebb kerülhessenek egymáshoz, és irtóztató hidegükkel is melegágyát szolgáltatták az elfojtott, ám elburjánzó érzelmeknek és szenvedélyeknek.
 
Ez, mondhatni, klisé, közhely a viktoriánus kor kapcsán, s az Aludj kislányt semmiképp sem a kor végletekig hiteles ábrázolása, sokkal inkább Joanne Harris már ekkor meglévő saját hangja, merész gondolatai különböztetik meg az e korszakban játszódó többi regénytől.

Kapcsolódó írás:Bor, mámor, Provance (film)