Főkép

A szokatlan, meghökkentő, botrányos dolgok általában felkeltik az emberek érdeklődését. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a szituáció, aminek én magam voltam részese a könyv olvasásakor. Történt ugyanis, hogy lelkem békességében olvastam a szóban forgó irodalmi alkotást, amikor egy három fős fiatal társaság ült le velem szemben a metrón. Vidámak voltak, fiatalok, és szemtelenek. Vagyis csak a fiú, aki szemérmetlenül elkezdte nézegeti a könyvem borítóját, majd olyan hangerővel, hogy biztosan mindenki meghallja, aki a közelben tartózkodik, először megjegyezte, hogy „hát már semmi sem szent?”, majd elmondta véleményét a borítóról, végül kiselőadásba kezdett valamiről, amit sajnos nem bírtam követni. Mondjuk nem is nagyon érdekelt, mert Elizabeth Bennet és Mr. Darcy éppen néhány elvetemült zombival hadakozott, ami sokkal érdekesebbnek tűnt számomra.
 
Eme kis intermezzo után talán rá is térnék a lényegre, ami nem más, mint Seth Grahame-Smith zombis agymenése Jane Austen klasszikus tizenkilencedik századi románca alapján. Ami azért is pikáns kissé, mert amikor az eredeti mű született, a rémregények és történelmi regények divatja hódított, szóval, ha a hétgyermekes vidéki pap legkisebb lánya engedett volna a siker csábításának, lehet, hogy ő is valami hasonlót írt volna. Lehet, de közel sem biztos. Az viszont igen, hogy Seth Grahame-Smith nagyon sokat megtartott az eredeti történetből, mind tartalmában, mind stílusában, és csak ott piszkált bele, ahol szükséges volt.
Mármint a zombik miatt. Amik jelen esetben egy Angliát sújtó titokzatos betegség eredményeképpen kelnek ki sírjaikból, és esznek meg mindent, ami a szemük elé kerül. Különösen az agyat tekintik csemegének. De ha nincs jobb, át lehet őket verni egy-két fej formás karfiollal. Szegény bolondok…
 
Szóval Seth Grahame-Smith nem szentségtelenített meg semmit, még ha elsőre talán én is úgy éreztem, hogy egyik kedvenc romantikus történetem ilyetén újragondolása nem helyes, de legalábbis elgondolkodtató. Hiszen ahelyett, hogy ez a jóember saját ötletből dolgozott volna, egy irodalmi klasszikust szemelt ki. Pedig a végeredmény alapján akár saját műre is futná neki, bár nem tudom, hogy azt ki venné komolyan. Merthogy – bocsátassék meg nekem – én ezt a produktumot nem tudom komolyan venni. És talán nem is kell. Hiszen igazi stílusbravúr, ahogy a viktoriánus kori romantikus történetben itt-ott felbukkannak a tipikus másodvonalbeli zombi- illetve keleti harcművészes filmekre jellemző elemek. Annyira gáz, hogy már jó.
 
És ami nem mellékes, általában kifejezetten szórakoztató. Hiszen mi mást lehetne mondani arra, mikor az angol vidéki estélyt mindenre éhes zombik zavarják meg, és ez legfeljebb némi kellemetlenséget okoz egyeseknek, mást nem. Persze azok másként vélekednek erről, akik szerencsétlenségükre túl közel álltak, így rögtön elkapták őket a zombik, és lakmározni kezdtek belőlük. De aztán jöttek a Bennet lányok és a halál pentagrammája. Egyszóval Seth Grahame-Smith története kellemes kikapcsolódást és jó szórakozást kínál mindazok számára, akik szívesen olvasnak olyan viktoriánus kori fiatal lányokról és úriemberekről, akik két bál, baráti látogatás vagy éppen házassági ajánlat között rendületlenül gyilkolják a zombikat.

Kapcsolódó írások:
Julia Barrett: Önteltség és önámítás
Büszkeség és balítélet (BBC mini-sorozat) (DVD)
Büszkeség és balítélet (2005) DVD)
Pride & Prejudice (Music from the motion picture) (CD)