Főkép Sajátos élmény párkapcsolatban élő férfiként egy szingli nő partnerkereséséről olvasni. Tudom, hogy egyáltalán nem tartozom a célcsoportba, de... legyen az a mentségem, hogy hiszek a nemek közti különbségek létezésében, és mindig is kíváncsi voltam a nők mentalitására. Elméletileg sokat megtudtam a szinglikről, de sajnos Isabel Losada személyiségéről még többet.
 
Sajnos, mert ő az, aki az egész könyvből egyáltalán nem érdekelt. Azt hittem, kapok egy objektív felmérést, amely a szerző szülőhazájának, Angliának férfi-női viszonyaiba és mint fentebb említettem, a szingli nők mentalitásába enged betekintést.
Ehelyett csak részben kaptam ezt meg, és mellette kialakult bennem egy valószínűleg hibás kép a szerzőről.
 
Viszont ha nem hajlandó magáról írni, csak a másokról alkotott véleménye marad, amelyből visszacsatolásos módon az olvasó bizony ki fog alakítani egy képet. Így alakítottam ki én is az enyémet, és őszintén szólva egy arrogáns, önmagára szándékosan vak, rózsaszín szemüveges hurráoptimistát látok magam előtt.
 
Még jó, hogy tényleg nem saját magáról akarta írni a könyvet. Hetven százalékban sikerült is a projekt, ámbár nekem kicsit felemás az a végkövetkeztetés, hogy ha egyedülálló nő vagy, akkor menj el búvárkodni a Vörös-tengerhez.
Nyugi, nem lőttem le a poént, mert a könyv egésze sokkal érdekfeszítőbb kereséstörténetet tár elénk, mint amennyire a vége lázba hozhat bárkit is az olvasók közül.
 
Végigolvasva az egészet betűről-betűre kicsit több kérdésem lett, mint amennyivel elkezdtem, de java részük egyértelműen abból fakad, hogy nem vagyok szingli nő.
Éppen ezért le is szűkítem a kérdések körét egyetlen egyre, amely szerintem majdnem mindenkiben felmerül Isabel kalandjainak olvasása közben: miért gondolja ez a hölgy, hogy ő a legalkalmasabb egy ilyen keresés végigvezetésére?
 
Merthogy jól megírta, abban nincs gond. Viszont ő maga is elcsodálkozik azon, amikor szembesül a saját szélsőségesen empatikus jellemével, és tekintve, hogy ezáltal (a könyvben lévő statisztikai adatokból idézek) a nők 6%-át jelentő csoportba tartozik, értelemszerűen nem képviselheti a nagy többséget.
 
Ez volt az egyik pont, ahol szerintem akár abba is lehetett volna hagyni, de Isabel tovább erőlteti a dolgot és eljut a Vörös-tengerhez.
A másik ilyen pont az volt, hogy „aki egyedül marad, az valószínűleg tehet is erről”. Nohát, e két dologról szívesen olvastam volna kicsit többet is, nem csupán annyit, hogy a szerző szinte egy vállvonással intézi el a problémát, azután megy tovább.
 
Kedves szingli hölgyek! Ezúton kérem önöket, hogy miközben elmerülnek Isabel Losada kifejezetten kellemes és olvasmányos írásművészetében, vegyék számításba ezt a két problémát is!