Főkép A mai világban kevés zenekar mondhatja el magáról, hogy a fennállása óta eltelt több mint 25 évben csaknem változatlan maradt a felállás.
A Bon Jovi esetében mindössze annyi történt, hogy 1994-ben Alec John Such basszusgitáros távozott a zenekarból, a helyére viszont nem érkezett senki, vagyis a csapat azóta kvartettként működik.
 
Amit zeneileg művelnek, az valahol a hard rock, glam rock, glam metal érában lavíroz, hol ide, hol oda húzva kicsit. Az elmúlt években írtak ugyan néhány kikerülhetetlen pop-rock slágert, de valahogy nem találták az igazi hangjukat, azt, amiért megszerettük őket.
 
Aztán 2007-ben elmentek valamiféle country-pop irányba… na ezt nem kellett volna. Innen ugyanis nehéz visszakerülni a csúcsra, márpedig ennek a négy fiúnak igenis ott lenne a helye.
 
Szóval, amikor tudomásomra jutott, hogy új lemezzel készülnek, feléledt bennem a remény: talán végre megint hallhatok tőlük egy kis glam-hard rockot, amiben – tetszik, nem tetszik – igenis nagyon jók voltak.
Azt a csak amerikaiakra jellemző valamit, amit egyetlen más kontinensen született előadó sem tud visszaadni. Ebbe – meggyőződésem szerint – bele kell születni.
 
Aztán az is tudomásomra jutott, hogy a „visszatérő” lemezhez olyanok közreműködését kérték/kapták a fiúk, mint Desmond Child és John Shanks, szóval egy picit el is keseredtem, mert ezek az emberek sztárcsinálók, igazi, vérbeli profik, akik nem a minőségre, hanem az eladhatóságra helyezik a hangsúlyt.
Akiknek nem az előadás színvonala, hanem a pénztárgép csilingelése jelenti a célt. Persze ez sem utolsó szempont, de nem egy „visszatérő” lemeznél, ahol a régi dicsőség visszaszerzése a cél. Legalábbis szerintem.
 
Ami viszont most született, az színtiszta profizmus. Sem több, sem kevesebb. Olyan, mintha a fiúk nem fordítottak volna elég időt és energiát a dalokra, hanem inkább másoktól és önmaguktól emeltek át egyes jól bevált részleteket.
Ettől persze nem lett jó vagy rossz a lemez, egyszerűen csak nem elég egyedi, nem elég erős, nem olyan, amire igazán büszkének lehetne lenni. Bár lehet, hogy csak én vagyok túlságosan szigorú…
 
Hiszen a lemez tényleg nem rossz. Pláne nem sokadszori hallgatás után, amikor a dallamok és megoldások immáron régi ismerősként üdvözölnek.
A baj csak az, hogy egyik dalra sem kapom fel a fejem, egyik sem marad meg bennem annyira, hogy órákkal, napokkal, hetekkel később is dúdolgassam, hogy ne tudjam kiverni a fejemből.
 
Na jó, az egyes vélekedések szerint csupán töltelékszámnak minősülő a „Superman Tonight”-ra felfigyeltem, sőt, ha jobban belegondolok, a „Bullet” is megragadta a figyelmemet, talán mert kicsit dinamikusabbnak és változatosabbnak tűnik a többi számnál. Bár talán a gitárok lehetnének kicsit tisztábbak, a szöveg meg kevésbé kommersz.
 
Mindent összevetve nem rossz ez a lemez, csak lehet, hogy én változtam időközben annyit, hogy már nem ugyanazt hallom ebben a zenében, mint korábban. Nem tudhatom. Abban viszont biztos vagyok, hogy a rajongók szeretni fogják.
Ki tudja, egyszer talán én is megbarátkozom vele – amúgy igazándiból…
 
Az együttes tagjai:
Jon Bon Jovi – ének, akusztikus gitár, harmónika
Richie Sambora – gitárok, vokál
David Bryan – billentyűs hangszerek, vokál
Tico Torres – dobok, ütőhangszerek
 
Közreműködő:
Hugh McDonald – basszusgitár, vokál
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. We Weren`t Born to Follow
2. When We Were Beautiful
3. Work for the Working Man
4. Superman Tonight
5. Bullet
6. Thorn In My Side
7. Live Before You Die
8. Broken Promiseland
9. Love`s the Only Rule
10. Fast Cars
11. Happy Now
12. Learn to Love
 
Diszkográfia:
Bon Jovi (1984)
7800° Fahrenheit (1985)
Slippery When Wet (1986)
New Jersey (1988)
Keep The Faith (1992)
Cross Road - The Best of Bon Jovi (1994) válogatás
These Days (1995)
Crush (2000)
One Wild Night Live 1985-2001 (2001) koncert
Bounce (2002)
This Left Feels Right (2003) válogatás
100 Million Bon Jovi Fans Can`t Be Wrong (2004) válogatás
Have a Nice Day (2005)
Lost Highway (2007)
The Circle (2009)