Főkép

Aki annak idején látta, láthatta élőben előadni Cseh Tamást – és azért elég sokan voltunk ilyenek –, kétségtelenül emlékszik, mennyire dísztelenek voltak a fellépései, milyen meglepő mértékben nélkülöztek mindenféle felesleges teatralitást. Kizárólag a gesztusok, az arcjáték, a pőre gitár és a mezítelen hang maradtak, talán hogy még nagyobb hangsúlyt adjanak a szavaknak. S valóban a szavakon, Bereményi Géza szövegein volt a hangsúly, míg a zene, bár az érzék, a hozzáértés elvitathatatlan, ténylegesen csak kísért, vagyis inkább ellenpontozott, valamiképp úgy, ahogyan az Leonard Cohen vagy Viszockij dalaiban megszokott. Ugyanezt a lecsupaszítottságot tapasztalhatjuk Fehér György portréfilmjében, melynek gyújtópontjában egyértelműen az énekes és a dal áll.

A fekete-fehér, kommentárok és átmenetek nélküli, lényegre vágott közel háromnegyed óra minden egyes pillanata áradva mesél. Az önmagát egyetlen gitárral kísérő énekes arcának rezdüléseiből, tekintetéből többet kiolvashatunk, mint bármiféle magyarázatból vagy színészekkel eljátszatott klip-történetből. Efféle közvetlenség és közelség ráadásul legfeljebb valamiféle szűk körű, teaházi előadás első sorában ülők kiváltsága lehetett. Pontosan ez a hamisítatlanság, ez a tisztaság ad lehetőséget arra, hogy rácsodálkozzunk a gitárjáték könnyedségére, a hang tisztaságára, általában véve arra a végtelen muzikalitásra, ami Cseh Tamást jellemezte mindig is. Ám a zene és a zeneiség csupán eszköz, amit a történetmondó – e modern trubadúr, vagy, ha úgy tetszik, „mesterdalnok” – az üzenet hatékonyabb átadására használt.
 
Szász János televíziós produkciója sok mindenben ellentéte a Cseh Tamás énekel című portréfilmnek. Itt már színesben, színészekkel életre keltve szólalnak meg a dalok, hangsúlyos szerepet kap a művészi koncepció, és amiként a már említett Leonard Cohen albumain, gyakran számtalan kísérőzenész, egész – bár mindvégig ízlésesen visszafogott – hangkavalkád egészíti ki azt az egy gitár mellett megszólaló, kifejező hangot. S más a kontextus is. A félig rejtőzködő, iróniába, metaforákba bújtatott rendszerkritikát felváltja a nyíltan a változás előszeleinek érzetét sugalló szimbolika. A nem egyszer elsőre éretlennek tetsző vidámság és felhőtlenség, vagy a mézédes mázú szentimentalizmus igencsak komoly mondanivalót leplez, vagyis inkább tol még inkább az előtérbe a maga kellemetlen ellentmondásosságával.

Elég végignézni az „Életem utolsó gesztusa” már-már operettbe illően (ál)ripacskodó klipjét, és rögtön megértjük a kor, a rendszerváltás előtti társadalom „nekünk már úgyis mindegy, vagy most sikerül, vagy soha” mentalitását. Aztán persze megtörtént az átalakulás, de elmaradt, legalábbis túlságosan rövidéletű volt az eufória, Cseh Tamás és Bereményi Géza dalai pedig nem veszítették el teljességgel érvényességüket. Persze előfordulhat, hogy csak a nosztalgia beszél az emberből, hiszen mégiscsak egy nem mindennapi időszak élményeinek megörökítőjéről beszélünk. És hogy ne felejtsük el végleg, őt mi is tette nem mindennapivá, időnként érdemes megnézni e két rövid filmet.
 
I. Portré – Ének szemtől szemben (1980)
1. Légy ma gyerek
2. Álomfejtés
3. Feljelentés
4. A századik éjszaka
5. A legjobb viccek
6. Születtem Magyarországon
7. Tarpay grófné
8. Egy bogár
9. Krakkói vonat
10. Az ócska cipő
11. Filmdal
 
II. Utóirat (1988)
12. Váróterem
13. Ding-deng-dong
14. Bányalég
15. Benke és Pierre
16. Egy képre gondolok, tudod
17. Életem utolsó gesztusa
18. A századik éjszaka
19. Tépj rá a régi lányokra
20. Kéne egy dal

Kapcsolódó írás:
Bérczes László: Cseh Tamás (Bérczes László beszélgetőkönyve)