Főkép Ezt is megértük, és hol van még a világvége. Nyolcvan évvel az eredeti Micimackó történetek megjelenése után hiteles (tehát nem Disney-féle) új Micimackó könyv jelent meg. Ráadásul a világpremierrel egy időben magyarul is.
Ami itt következik, az csak afféle szerény vélemény, s mint olyan, nem is nevezhető mérvadónak. De röviden: nekem nagyon tetszett.
 
Az eredeti Micimackó könyvet gyerekkoromban képtelen voltam végigolvasni. Ismertem, szerettem is, de elejétől a végéig mindig soknak találtam.
Ma már tudom, hogy ebben az egyébként nyilvánvalóan klasszikus értékű fordítás is közrejátszott: vannak sztorik arról, hogy is fordította Karinthy, és egyáltalán melyik Karinthy, merthogy Frigyes Emília, azaz Mici nevű nővére is kivette a részét a munkából.
 
Akárhogy is, imádnivaló szöveget írtak, ami viszont több helyen is döccen. Húsz is elmúltam, amikor végre lement egyben az egész, és nagyon, de nagyon tetszett. Akkor jöttem rá először, micsoda mélységei vannak ennek a mesének, és milyen megható a vége.
 
Azám, a vége. David Benedictus ezt elég egyszerűen oldotta meg: Róbert Gida iskolában volt, azért nem látták egy évig (vagy nyolcvanig) a Százholdas Pagony mókás lakói. A kisfiú nőtt, változott közben, de annyit azért nem, hogy megtagadja korábbi pajtásait, így aztán tíz fejezetben újabb kalandjaikat olvashatjuk.
 
Hogy kicsoda ez a Benedictus? Tíz éve ő volt a producere a mese hangoskönyv változatának, melyet ismert színészekkel vettek fel (például Judi Dench alakította Kangát).
Emellett színpadi szerző és rendező, író-forgatókönyvíró, stb., valóban sokat próbált figura, aki már akkor elkezdte pedzegetni a folytatás kérdését a jogtulajdonosoknál, akik erről hallani sem akartak.
 
Három évvel ezelőtt azonban mégis elfogadták Benedictus kérését, aki alaposan felkészült a feladatra, és szinte hihetetlen módon sikerült neki Milne hangját a magáévá tennie.
 
Azt nem állítom, hogy a végeredmény ugyanolyan mélységeket rejt, mint az eredeti Micimackó sztorik, ennek megítéléséhez talán évek kellenek, de a hangulat és a humor megtévesztésig hasonló.
Meg persze a Mark Burgess által E. H. Shepard szellemében készített rajzok is. (A könyv elkészültéről bővebben).
 
Az összes jól ismert szereplő itt van és hozza a megszokott formáját, újdonságként egyedül egy Vilma nevű vidra került a történetbe, aki elsőre kissé fura, de végül is a vidrák amúgy is furák, meg lehet őket nézni az állatkertben.
 
Az epizódok zömében szintén a szokásos kavarás megy, Nyuszi szervez, Bagoly okoskodik és aztán helyesírási versenyt rendeznek, hol ez, hol amaz tűnik el, de megtalálják máshol, Tigris Afrikáról álmodik, és így tovább.
 
Az elsőre sokkoló volt, hogy egy egész fejezetet szenteltek a krikettnek, ami egy felénk finoman szólva sem közkedvelt játék, a baseball britül, de egyrészt remekül elmagyarázzák a szabályokat, másrészt az egyik legélvezetesebb része ez a könyvnek. A másik meg az, amelyikben Bagoly író lesz, de aztán mégsem. Ezeken nevettem a legjobban.
 
Szóval, miért tagadnám, nagyon élveztem ezt a könyvet, és a vége már megint szívbe markoló volt. Nem mondom, hogy jövőre jöhet a következő, de azt sem, hogy akkor újabb 80 évig senki se ki, se be.
Manapság reneszánszukat élik az ilyen utólag írt folytatások, meg hogy a szerző halála után valaki más, gyakran neves író írjon az adott világban, témában vagy szereplőkkel.
 
A Jane Austen-féle Büszkeség és balítélet-nek például több „folytatása” született, mint ahány regényt az írónő valaha írt.
Vagy ott van a JD California-féle 60 Years Later, ami a Zabhegyező továbbgondolása, és ami elérte, hogy J. D. Salinger végre kimozduljon önkéntes elvonultságából – hogy perre vigye a dolgot...
 
De a hivatalosnak kikiáltott folytatások is divatba jöttek, a Micimackó mellett ott van például a Stoker család által elismert Drakula, az élőhalott, netán a Galaxis útikalauz stopposoknak sorozat 6. része, amit Eion Colfer írt.
 
Nem nehéz meglátni, hogy mindez a pénzről is szól. Azonban ha ilyen jól csinálják, mint Benedictus, akkor egyáltalán nem bánom. Nem azt mondom, hogy nem élhetnénk nélküle, de így, hogy van, azért mégiscsak jobb.
És ugyan honnan tudhatnánk, hogy újabb 80 év múlva az ükunokáink nem fogják-e ugyanúgy szeretni a Benedictus-féle sztorikat, mint mi Milne eredetijét?!

Kapcsolódó írás:Alan Alexander Milne: Micimackó