Jack Kerouac: Gerard látomásai
Írta: Hegedűs Tamás | 2009. 11. 25.
Jack Kerouac (1922-1696) nevét sokszor hallottam már, és mindig valamiféle kultikus figuraként emlegették, de ezidáig nem volt szerencsém olvasni a műveit.
A kalandos életű amerikai író/költő a „beat nemzedék” kiemelkedő alakjaként is ismert volt, és noha ő maga nem tartotta magát annak, generációjának művészei mégis tisztelték és több helyen visszautaltak rá.
A már életében is híres művész népszerűségét az azóta eltelt idő sem koptatta meg, így idejét láttam pótolni hiányosságomat ezen a téren. Elsőként a Gerard látomásai jó választásnak tűnt.
Nos, nem volt az. Vagyis talán nem is pont ezzel a könyvvel van a gond, sokkal inkább úgy tűnik, hogy nem elég ezt az egy írását megismernem, hogy megérthessem a szerző körüli felhajtást.
Végig olyan érzésem volt, mintha én ehhez nagyon kevés lennék, vagy mintha megkaptam volna egy mozaik néhány darabkáját, amiből a többi elem hiányában soha az életben nem tudom kirakni az egész képet.
Magát az alapsztorit (ha mondhatok egyáltalán ilyet) persze értettem: a szerző saját gyermekkori emlékeit írja le bátyjáról és annak korai halálával kapcsolatos érzéseiről. Ezt persze nem olyan egyszerű formában, ahogy gondolnánk, és így a könyv is jóval több annál, mint aminek látszik.
Kerouac ugyanis rendre elkalandozik és ifjúkori gondolatait immár felnőttként hozzátoldott meglátásaival egészíti ki.
A nosztalgiázásnak hála elég összetett képet kapunk többek közt az író érzéseiről, gyerekkoráról, családjáról, környezetéről és még sokmindenről.
Maga a szerző spontán prózának nevezte stílusát, ami véleményem szerint jelen esetben teljesen helytálló és sokat mondó jellemzés még akkor is, ha ennek pontos értelmezését esetleg nem ismerjük.
A Gerard látomásai számomra megint egy olyan könyvnek bizonyult, amit nagyon nehezen tudtam befogadni, mert a szabadon garázdálkodó gondolatfolyam miatt nem tudtam kellően összpontosítani rá.
Egyszerűen szólva Kerouac prózája olyan, mint amikor egy barát belekezd egy sztoriba, de mire a végére ér, közben száz másikat is érint.
A különbség az, hogy a drámai téma miatt talán kevésbé szórakoztató a könyv, viszont az tény, hogy ez egy szép és őszinte vallomás, ami méltó emlék egy fiatalon elhunyt testvérnek.
Részlet a regényből
A kalandos életű amerikai író/költő a „beat nemzedék” kiemelkedő alakjaként is ismert volt, és noha ő maga nem tartotta magát annak, generációjának művészei mégis tisztelték és több helyen visszautaltak rá.
A már életében is híres művész népszerűségét az azóta eltelt idő sem koptatta meg, így idejét láttam pótolni hiányosságomat ezen a téren. Elsőként a Gerard látomásai jó választásnak tűnt.
Nos, nem volt az. Vagyis talán nem is pont ezzel a könyvvel van a gond, sokkal inkább úgy tűnik, hogy nem elég ezt az egy írását megismernem, hogy megérthessem a szerző körüli felhajtást.
Végig olyan érzésem volt, mintha én ehhez nagyon kevés lennék, vagy mintha megkaptam volna egy mozaik néhány darabkáját, amiből a többi elem hiányában soha az életben nem tudom kirakni az egész képet.
Magát az alapsztorit (ha mondhatok egyáltalán ilyet) persze értettem: a szerző saját gyermekkori emlékeit írja le bátyjáról és annak korai halálával kapcsolatos érzéseiről. Ezt persze nem olyan egyszerű formában, ahogy gondolnánk, és így a könyv is jóval több annál, mint aminek látszik.
Kerouac ugyanis rendre elkalandozik és ifjúkori gondolatait immár felnőttként hozzátoldott meglátásaival egészíti ki.
A nosztalgiázásnak hála elég összetett képet kapunk többek közt az író érzéseiről, gyerekkoráról, családjáról, környezetéről és még sokmindenről.
Maga a szerző spontán prózának nevezte stílusát, ami véleményem szerint jelen esetben teljesen helytálló és sokat mondó jellemzés még akkor is, ha ennek pontos értelmezését esetleg nem ismerjük.
A Gerard látomásai számomra megint egy olyan könyvnek bizonyult, amit nagyon nehezen tudtam befogadni, mert a szabadon garázdálkodó gondolatfolyam miatt nem tudtam kellően összpontosítani rá.
Egyszerűen szólva Kerouac prózája olyan, mint amikor egy barát belekezd egy sztoriba, de mire a végére ér, közben száz másikat is érint.
A különbség az, hogy a drámai téma miatt talán kevésbé szórakoztató a könyv, viszont az tény, hogy ez egy szép és őszinte vallomás, ami méltó emlék egy fiatalon elhunyt testvérnek.
Részlet a regényből