Főkép

Ha sétálni indulok, és lábam mellett hangyák sietnek dolgukra, ha felnézek az éji égboltra, a csillagok múltból jövő fényére, ha embertársammal elegyedek szóba, elfog a csodálat. Életünk során mindannyian elámulunk a világ rendjének egybeesésein, a minket meghatározó természet fenséges munkáján. Amikor ezeket a csodákat szemléljük, a maguk rejtőzködő, titokzatos teljességében feldereng valami magasztos, végtelenül hatalmas egység képe. Az élet a maga felmérhetetlen nagyságában három fontos kérdést szegez nekünk, melyek, ha alaposan megvizsgáljuk, ugyanazt a problémát kerülgetik: Kik vagyunk? Honnan jöttünk? Mi végre születtünk? Minden földi gazdagságnál többet ér erre a három kérdésre megfelelni, mert akinek ezekre válasza van, megbékél a világgal, és erkölcsi és eszmei iránytűjéül fogja a szíve felett hordani válaszait balsors idején is.
 
Tudatra ébredésünk idejétől fogva érezzük, hogy – bár az állatvilág többi tagjánál jóval többre vagyunk képesek – tetterőnk korlátozott. Sokat persze önként feladunk belőle, annak a közösségnek felajánlva, ahova születtünk, vagy amelyiket magunknak választottunk. De még az emberi hatalmon túlmenően is érezni vélünk egy vagy több nagy tevékeny hatalmat, ami irányítja a körülöttünk és bennünk lévő természet folyását. Ez(eke)t a tevékeny hatalma(ka)t az ember egy magához alapjaiban hasonlító, de természetfeletti létező képébe sűrítette, amit (I/i)sten(ek)nek nevezett el. Az értelmünk hatalmán túlmutató világban egy ilyen erő feltételezése nemcsak, hogy elképzelhető az emberektől, de nagyon is ránk vall. Ha körültekintünk az állat- és növényvilágon, azt tapasztaljuk, hogy igencsak különleges helyzetben vagyunk. A természetet sokkal hatékonyabban tudjuk befolyásunk alá vonni beszédünkkel és kifinomult eszközhasználatunkkal, mint bármelyik más élőlény.
 
Ebből fakadóan hajlamosak vagyunk szétválasztani és két külön világként kezelni a természetet és a magunk által kialakított életkörülményeket, a civilizációt. Mivel ezek közül inkább a civilizációban érezzük magunkat otthon, nem nehéz úgy gondolnunk a természetre, mint amit egy életnagyságúnál nagyobb, kicsit emberszerű tevékeny hatalom hívott életre és alakított ki. E gondolatmenet szerint emberi mivoltunk annak köszönhető, hogy bennünket is a maga képére formált meg ez a hatalom, és ebben a formában éltük életünket az idők kezdete óta, a többi állattól elkülönülten, azoknak uraként. Ez a világnézet a viktoriánus kor derekáig az európai gondolkodás alapja volt, az ember e szerint helyezte magára a teremtés koronáját.
 
Azonban az 1800-as évek közepén egy shropshire-i természetbúvár egy hosszú éveken át tartó hajóútra indult, melyben a világ négy kontinensének partjain térképezte fel a különböző állatok változatait. Az itteni tapasztalatok és megfigyelések, valamint kollégáival folytatott tudományos eszmecseréjének eredményét 1859-ben publikálta A fajok eredete címmel. A könyv rögvest kapott hideget-meleget, értelemszerűen az előbbit a klérustól, utóbbit pedig elsősorban a naturalistáktól, bár olyan neves írók is dicsérték Darwin munkáját, mint Charles Kingsley, illetve a kritikusok táborában is olyan nagyhatású személyek álltak, mint a művet társadalmi szatírának tekintő Karl Marx.
 
Ami azonban meglepő, hogy a könyv megjelenését követő világnézeti vita nem zárult le a kiadás utáni évtizedekben, hanem a mai napig újra és újra fölkorbácsolják az intellektuális tengert az egymás felett végérvényesen győzni akaró felek. Hogy az evolúció körül a huszonegyedik században is vita van, és egyesek fejében „pusztán” elméletként és nem pedig működőképes természettudományos modellként szerepel, az nagyban köszönhető az egyesült államokbeli kulturális klímának, jelesül az „intelligens/értelmes tervezés” mozgalomhoz csatlakozó amerikaiaknak. Itt azonban már az evolúciós elmélet támadása erősebb politikai színezetet öltött, mivel az elmúlt nyolc évben az Egyesült Államok elnöki székét elfoglaló George W. Bush személyével és döntéseivel jelentősen támogatta az értelmes tervezés ügyét.
 
Mégis, az utóbbi évek ebben a témában született legfontosabb dokumentuma a Kitzmiller kontra doveri iskolaszék-perben 2005-ben meghozott ítélet, mely törvénykezési precedenst teremtve kimondta, hogy a kérdéses pennsylvaniai iskolákban nem lehet természettudományos órán tudományos elméletként tanítani az intelligens tervezést. Mégis, a hatalmas pályázati pénzekért és a vele járó politikai/tudományos presztízsért harcoló feleken túl tekintve, az evolúció tanának szélesebb körben való elfogadását leginkább az akadályozza, hogy az elmélet alapjául szolgáló értekezést, A fajok eredetét alig olvassák, alkalomadtán még védelmezői sem, noha a viktoriánus kori tudományos és ismeretterjesztő munkák erőssége pontosan közérthetőségükben és emberközeli logikájukban rejlenek. Darwin munkájára pedig különösen igaz ez.
 
Világos, átlagember számára is megfogható példákon, mint például a fajtanemesítésen indul el a fajok egymástól való leszármazása felé vezető úton, nem tussolja el az általa felállított hipotézis felderítetlen részeit, vagy, ahogy ő nevezi, „az elmélet nehézségeit,” és az elmélet ellen hozott kifogásokat külön fejezetben foglalja össze, korának legjobb tudása szerint reagálva rájuk. Darwin intellektuális erényének (és nem kevésbé a könyve körül kialakult vitának) bizonyítéka az is, hogy A fajok eredete még írója életében számos kiadást megélt, az utolsó, 1872-es változat pedig már majd egynegyedével bővült ki az elmélet kritikusainak és védelmezőinek kereszttüzében.
 
Az angol naturalista munkájának hiányosságait, az elmélet lyukait végül majd’ nyolcvan évvel később, az 1930-as és 50-es években felerősödő biológiai örökléstani kutatások tömködték be. Ezek közül a leghíresebb a James Watson, Francis Crick és Maurice Wilkins nevéhez fűződő felfedezés: a DNS kettős spiráljának megtalálása. Ennek ellenére (vagy épp ezért) meglepő, hogy Darwin ezeknek az ismeretek hiányában is milyen pontos alapokon működő rendszert vázolt fel a fajok kialakulására. A felfedezések és az elmélet a kereszténységre is kimutatható hatást gyakorolt: 1996-ban II. János Pál pápa a Pápai Tudományos Akadémia ülésén az evolúció tanát többnek nevezte puszta hipotézisnél, és megerősítette XII. Pius pápa állítását, mely szerint a törzsfejlődés elmélete nem áll szemben a keresztény tanításokkal.
 
A fajok eredete az emberi műveltség egyik sarokköve, melyet minden magára valamit is adó embernek ismernie kell. A benne foglalt megfigyelések a jelenkor számára is kulcsfontosságúak, a könyv tartalmával tisztában lenni pedig még azoknak is illik, akik az evolúciót tudományos és/vagy világnézeti okokból tagadják. És, bár furcsának tűnhet, Darwin munkájában rejlik a válasz arra is, hogy a csillagokba néző ember fenséges alázata, az évezredek távolságát kémlelő csodálata honnan ered; arra is, hogy a dzsainista szerzetesek miért söprűzik arrébb az útjukba akadó hangyákat; és arra is, hogy miért érezzük felszabadítónak az embertársainkkal való beszélgetést.
 
Bárki, akit valaha is egy pillanatra megérintett a természetben érzett fenség, érezze szívből jövő kötelességének, hogy ismerkedjen meg Darwin könyvével. Mert nemcsak ildomos tudni, mit írt, hanem még az is elképzelhető, hogy ezt az elragadtatást még mélyrehatóbban fogjuk érezni A fajok eredetének elolvasása után.