Főkép

1 „Hölgyeim és uraim, a kaliforniai Los Angeles városából, a Doors!”

RAY MANZAREK
Mindig is ez volt a nevük. „Doors.” Sohasem „Jim Morrison és a Doors.” Illetve egyszer igen, de akkor maga Morrison kérte meg a konferansziét, hogy helyesbítsen.

A Doorsban mindenki egyenlő volt. A rivaldafény egyikükre fényesebben ragyogott, de a zenéhez mind a négyen kellettek – mégpedig pont ők négyen.

Könyvünket Ray Manzarekkel kezdjük, a legidősebb csapattaggal, aki Jim Morrisonban felfedezte a költőt és a vérbeli rockénekest.

Ray Manzarek 1967 óta a kaliforniai borvidéken, Napa városkában él feleségével, Dorothyval. Fiuk, Pablo, mára felnőtt férfi.

Ray: Chicagóban születtem, a déli negyedben, 1939. február 12-én. Apám, id. Raymond Daniel Manzarek szerszámkészítőként és géplakatosként dolgozott a chicagói International Harvesternél, igazi munkásember volt. Anyámat Helen Kolendának hívták, három fi  a született. Én voltam a legidősebb, aztán következett Rick öcsém és legkisebb testvérünk, Jim. Anyám pedig csodálatosan viselte gondját a négy férfiúnak.

Szüleim mindketten második generációs lengyelként cseperedtek fel Chicago déli negyedében – azon belül is Bridgeportban. És Bridgeportban volt a legendás Maxwell Street. Hat- vagy hétéves lehettem, amikor apám egy vasárnap levitt a Maxwell Streetre – a világ legnagyobb bolhapiacára, ahol a kínált portékák választéka minden képzeletet felülmúlt. A legérdekesebb számomra a vándorló utcazenészek játéka volt, amint kalapjukat kitéve megpróbáltak összehozni néhány dollárt. Hatalmas élmény volt: először hallottam ilyen szenvedélyes, ilyen erőteljes zenét. Csak később tudtam meg, hogy ezt a zenét úgy hívják: blues.

Később, fiatal kamaszként rádión is hallgattam bluest: Muddy Waterst, Howling Wolfot, Magic Samet, John Lee Hookert és Jimmy Reedet. Kijelenthetem, hogy a South Side of Chicago rádiónak köszönhetem a lelki üdvömet.

A szüleim életének fontos része volt a zene. Az a feketék és fehérek lakta környezet igazi olvasztótégely volt, így a blues a szüleimet is magával ragadta. Apám elég jól játszott akusztikus gitáron, és egészen nagyszerűen ukulelén, anyám pedig imádott énekelni. Így aztán mikor elég idősek lettünk hozzá, mi, gyerekek is énekelni kezdtünk.

Hét- vagy nyolcéves koromban vettek nekem egy hatalmas német pianínót, és azt mondták: „Raymond, zongoraleckéket fogsz venni”. Így hát elmentem első zongoraórámra, az Archer Avenue-ra, közvetlenül a Strauss-pékség melletti házba. A tanárom nevére nem emlékszem, de egy aprhó német emperke volt, vagy talán közép-európai.

Apám visz az órára, szombat reggel van. Az emeletre megyünk, egy félhomályos szobába, a tanár a pianínó elé ültet, sötét van, nem tetszik a dolog, ő felkapcsol egy lámpát, ami a kottára világít. A papíron vonalak, öt vonal, alattuk még öt, a bal oldalon két furcsa, titokzatos jel, violinkulcs és basszuskulcs, a vonalakon meg pöttyök, lefelé és felfelé futó csíkok, függőleges vonalak, vízszintes csíkok, közöttük pedig pöttyök. Az jár a fejemben: „Mi ez? Éjfél Kapitány dekódergyűrűje kéne ide, hogy ezt megfejtsem. Nevetséges!” Mire ő: „Raymont, Raymont, esz szene. Ite néssz: látod eszt a hangot? Esz itt asz etyvonalas C.” És rámutat egy hangjegyre, amin egy vonal megy keresztül a kulcs és az öt másik vonal alatt, majd megüt egy hangot a zongorán. „Esz asz etyvonalas C.” Aztán megfogja a kezem, és velem is lejátszatja az egyvonalas C-t. Majd így szól: „Most pedig eljátsszuk: C D E, E D C, D E C.” Megmutatta a hangokat, a dallam felment, aztán le, aztán ugrott egyet, én pedig azt gondoltam: „Rendben, értem. Ez menni fog.”

Adott egy daloskönyvet, én pedig némi gyakorlottságra tettem szert. Anyám és apám azt mondta, naponta kétszer kell gyakorolnom, félórát iskola után, félórát pedig vacsora után, majd leckét kell készítenem. Szóval lassan beletanultam a dologba, és volt egy dal, ami egészen megfogott: „A jó Vencel király” – olyan volt, mint a Modern Jazz Quartet, és nagyon bírtam, hogy olyan sötéten modális. Persze nem tudtam, mi az, hogy modális, nem tudtam semmit, csak azt: „Tyű, ez jól hangzik.” Ezt anyám is észrevette, és egyből jött énekelni. Kísértem tehát anyámat, és az járt a fejemben: „Öregem, ez tök jó!”

Miután a kis német óráin jól haladtam, anyám és apám úgy látták, valami komolyabbra lesz szükségem. Elvittek egy fi  atal és menő zenekar-vezetőhöz, a zongorista Bruno Michelottihoz, aki dögös jazz- és swing-számokat írt, és zongoraleckéket is adott. Ő tanított meg jive-os, jazzes stride-ot játszani és akkordváltásokat olvasni. Nagyszerű tanár volt.

Fiúgimnáziumba jártam, a St. Rita gimibe. A suli nem volt különösebb rémálom. Nem voltam a menő társaság része – nem is volt menő társaság –, de nem tartottak balféknek sem. A St. Ritába mintegy kétezer srác járt – nem igazán számított az ilyesmi.

De egészen az egyetemig nem is feküdtem le senkivel. Első barátnőm Pat Milligan volt a chicagói DePaul Egyetemen – nagyon jó csaj volt, egy igazi beatnik. Akkoriban dübörgött a beat és a szexuális forradalom, mi pedig szeretkeztünk, ahányszor csak lehetőségünk adódott rá.

A beatnikek voltak a szabadság megtestesítői. Mikor a srácok tizenhét évesek lesznek, keresni kezdenek valami célt, a szabadság érzését, azt az érzést, hogy van egy saját magukon túli valami, amiért élniük érdemes – ezt jelentették számomra a beatnikek. Férfiak és nők is voltak köztük, nagyszerű írónők például: Lenore Kandel (The Love Book) és Diane di Prima (a Floating Bear című irodalmi hírlevél szerkesztője). Michael McClure, Jack Kerouac, Allen Ginsberg, az „Üvöltés” szerzője és John Clellon Holmes, aki a Go című könyvet írta, amiben a beatnikek mantrája olvasható – gyerünk, ember, gyerünk, gyerünk. Minden, amit a beatnikekről és a beatnikektől olvastam, menő volt, igazi, szentséges, spirituális és kalanddal, izgalommal teli. A nonkonformizmus új útjára vezettek, az ötvenes éveken túllépő életmódot tárták elénk, és én alig vártam, hogy végre a nyugati partra mehessek, és részt vehessek a beatnik pezsgésben.

1960 júniusában diplomáztam a DePaul egyetemen, szeptemberben pedig beiratkoztam a UCLA jogi karára.

Kalifornia varázslatos világ volt számomra: a szívélyesség, a pálmafák, a bikinis lányok, a nyugati parti jazz és a szüntelen napsütés országa.

Ügyvédnek készültem. Az egyszeri embert akartam védeni, szabadelvű ügyvédként – ahogy ma mondanánk. Az Aki szelet vet Clarence Darrow-ja akartam lenni.

Néhány hete voltam csak a UCLA-n, mikor megfogant bennem a gondolat: „Ez nevetséges. Kit érdekel mindez?” Annyira kuszának és ostobának tűnt minden: az a rengeteg ügy, amiket végig kellett olvasni, egyiket a másik után – hogy aztán írhassak róluk egy összefoglalót. Hát nem. Ezért aztán úgy döntöttem, filmes tanulmányokba kezdek. Hiszen ez a művészetek igazi egyesülése: fényképezés, színjátszás, írás és zene. A huszadik század művészete.

Aztán jött egy szerelmi csalódás a UCLA-n. Nagyon zaklatott voltam, és arra gondoltam magamban: „Megvan, mit tehetnék. Letudom a sorkatonai szolgálatomat.” Ez 1962-ben történt, Vietnam előtt – legalábbis Vietnam tetőzése előtt. És utána, gondoltam, majd a filmsulival folytatom.

Az Egyesült Államok hadserege pedig Thaiföldre küldött, ahol bizony népszerű fogyasztási cikk az úgynevezett „thai rudacska”. Én pedig lebuktam, mivel Közép-Thaiföld buja dzsungelében egy olyan fazon társaságában füstöltem thai füvet, akiről később kiderült, hogy a nemzeti hadsereg katonai rendészetének tagja.

Másfél év szolgálat után Manzarek és a hadsereg is belátta, hogy ezt a kapcsolatot soha nem is lett volna szabad elkezdeni. Ray parancsnoka Okinawában a következőket mondta neki: „Manzarek, bizonyos emberek nem katonai szolgálatra termettek. Maga egy semmirekellő élvhajhász. Nem is szólva a szexuális perverzióiról. Nincs szükségünk a magafajtára az amerikai hadseregben.” Ray egy szempillantás alatt otthon termett, és a UCLA filmes tagozatán folytatta tanulmányait.

Ray: Jim Morrison is a filmes szakra járt, és voltak közös óráink. Ugyanahhoz a baráti körhöz tartoztunk, és elkezdtünk együtt lógni és szívni. Jimmel azonnal egymásra találtunk, sokat beszélgettünk zenéről, filmről és filozófiáról, miközben füveztünk – amiben társunk volt a filmes szakhallgatóinak vagy fele. Akkoriban, a hatvanas évek első felében kaptam rá én is a marihuánára, amikor az emberek először szívni kezdték. És a filmes szak füves hallgatói őrült látomásokat hajszoltak.

Akkoriban indult be a nouvelle vague, a francia új hullám: Jean-Luc Godard és François Truffaut kezdtek felfutni Franciaországban. Olaszországban pedig Federico Fellini, Svédországban Ingmar Bergman, Indiában Satyajit Ray, Japánban pedig Kurosawa Akira és mások. A mozi világméretű tényezővé kezdett válni. Mi meg Jimmel a Kék angyal rendezője és Marlene Dietrich kitalálója, Josef von Sternberg óráira jártunk. Lenyűgöző személyiség volt, részben őt tartom felelősnek a Doorshoz kapcsolódó sötét és titokzatos hangulatért.

Aztán egyszer csak mindenki elszállt, és kísérleti filmeket gyártott, és ’64-ben Angliából megérkezett a Beatles és a rock ’n’ roll. Hihetetlen volt. Elképesztő. És aztán jött a Rolling Stones. A pezsgő, amerikai légkörben a Stones volt az igazi nagy szám. Füveztek és rock ’n’ rollt játszottak. Jimmel ekkor arra gondoltunk: „Hé, mi is játszhatnánk rock ’n’ rollt”, csak így lazán. Így született a Doors. A Rolling Stones indított be minket.

Aztán egyszer csak mindenki elszállt, és kísérleti filmeket gyártott, és ’64-ben Angliából megérkezett a Beatles és a rock ’n’ roll. Hihetetlen volt. Elképesztő. És aztán jött a Rolling Stones. A pezsgő, amerikai légkörben a Stones volt az igazi nagy szám. Füveztek és rock ’n’ rollt játszottak. Jimmel ekkor arra gondoltunk: „Hé, mi is játszhatnánk rock ’n’ rollt”, csak így lazán. Így született a Doors. A Rolling Stones indított be minket.

Jim: Tulajdonképpen elég fura időben kapcsolódtunk be, az Angliából érkező rockreneszánsz farvizén eveztünk. Ők már ugye megcsinálták. Mindenki azt mondogatta: „Hé, figyelj, ezek megcsinálták.” Azt hiszem, ezeknek az angol csapatoknak a sikere adott reményt egy csomó itteni zenésznek, hogy kimondhassák: „Pfff… hát ugyanezt mi is meg tudjuk csinálni!”

Ray: Szóval a UCLA-re járok, és Dorothy Fujikawával élek, akivel kezdő rajzon találkoztam. Őrülten szerelmesek vagyunk egymásba. Mindketten szívtunk már marihuánát, és hallottunk az LSD-ről – aztán egyszer csak felbukkant valaki, akinek volt is LSD-je.

Kipróbáltam az LSD-t, és azt mondtam: „Ó, Istenem, élek, egy bolygón élek. Emberi lényként élek a Föld bolygón.” Életemben először megértettem, mit jelent élni. Frank Lisciandro háza előtt feküdtünk: Frank, a felesége, Kathy, Dorothy és én. A füves részen feküdtem, és éreztem a földgolyót magam alatt. A hátamon feküdtem, a karjaimat és a lábaimat szétvetettem, és azt mondtam: „Istenem, a földgolyón fekszem.” És azt gondoltam: „Ez a golyóbis a világűrben pörög óránként ezer kilométeres sebességgel, pörög körbe és körbe, hogy 365 nap alatt körbejárja a Napot.” A pszichedelikus szerektől mindenki ilyen megvilágosodásokat élt át. Aztán felmerült a vallás, konkrétan – lévén a legelterjedtebb – a kereszténység kérdése. Magamba néztem, és azt mondtam: „Jézus Krisztus a szeretetről beszél!” Pont ugyanerről beszéltek a hippik is. Szeretkezz, ne háborúzz! Erről szóltak a hatvanas évek.

’65 májusában aztán Jim és én lediplomáztunk a UCLA-n – Jim alap-, én pedig mesterfokozatú oklevelet szereztem a filmes szakon. „Most mi legyen?” – kérdeztem tőle. „Nem tudom, veled mi lesz – mondta –, de én New Yorkba megyek.” Megdöbbentem. „Micsoda marha – gondoltam. – Hiszen olyan jól elvoltunk együtt.”

„New Yorkba?” – kérdeztem. – „Miért?”

„Nem tudom. Egyszerűen kedvem van New Yorkba menni.” Nem voltak tervei, sem állásra való kilátásai. „Csak elmegyek, és kész” – mondta. „Lehet, hogy összejövök a Jonas Mekas-féle »filmkultúra«-társasággal.” Más szóval: az avantgárdokkal.

„Hol fogsz lakni?”

„Nem tudom.”

„Hogyan tudlak majd elérni?”

Felnézett az égre, és lassan azt mondta: „Gyere Greenwich Village-be, és megtalálsz.”

Azt hittem, soha többé nem látom.


JIM MORRISON
Skót vagyok, legalábbis
Annak mondanak. Valódi
Örököse a Keresztény
Titoknak

A Völgy kígyója

Katonacsalád
Szülötte…

Lázadtam az egyház ellen
A hit buzgalmas
Évei után
Nyaliztam az iskolában
S nekimentem a tanáraimnak
Szamárpadba
Ültettek

Bolond voltam
És
Az osztály legjobb
Koponyája

Az Elektra Records számára kitöltött életrajzi űrlapra Jim Morrison nagyjából az igazságot írta. Nyilatkozata szerint 1943. december 8-án született a ?oridai Melbourne-ben. A ?oridai St. Petersburg előkészítő gimnáziumba járt, majd Tallahassee-ben a Floridai Állami Egyetemre, végül a UCLA-re. Érdekelte a filmkészítés, kedvenc színésze és színésznője Jack Palance és Sarah Miles voltak. Kedvenc zenei előadói közt Frank Sinatrát, Elvis Presleyt, a Beach Boyst, a Kinkset és a szintén az Elektra kiadásában megjelenő Love-ot említi. Egyedülállónak mondta magát, családtagjairól pedig azt, hogy meghaltak. Nos, mint mondtam: ez nagyjából megfelel az igazságnak.

George (Steven) Morrison tengernagy: Erről nem tudtam. Bár azt éreztem, hogy szerette volna függetleníteni tőlünk a karrierjét, úgy, hogy mi a háttérben maradunk. Tudta, hogy a rockzenét nem tartom éppen a legjobb életcélnak a számára. Talán óvni akart minket ezzel.

A Morrison által említett öcs (a hat évvel fi atalabb Andy) mellett Jimnek egy húga is volt, Anne, akinél három évvel volt idősebb.

Anne: Talán azért tette ezt, hogy függetlenítse magát a szüleimtől. Apám a haditengerészetnél szolgált, a maga szabályai szerint élte az életét – azt hiszem, Jim nem akarta őket belekeverni semmibe. Igazi úriember volt. Tudta, hogy olyan dolgokat fog csinálni, amiket a család nem nézne jó szemmel. Szerintem nem akarta felvállalni annak a felelősségét, hogy a tettei másra rossz fényt vessenek, ezért inkább teljesen függetlenítette magát. Na és szerette a titokzatosságot is. Nem akarta, hogy az emberek tudják: ő is származik valahonnan.

Robby Krieger: Arra törekedett, hogy a zenekart a titokzatosság légköre lengje körül. Nem akarta, hogy az emberek ismerjék a múltját, vagy hogy honnét származik. Nem azért mondta az embereknek, hogy a szülei meghaltak, mert utálta őket – inkább azért, mert azt szerette volna, ha az emberek azt hiszik, a világűrből vagy ki tudja, honnan érkezett.

Morrison tengernagy: Lényegében a repülőpilóták szokványos pályafutását jártam be. 1941 februárjában végeztem a haditengerészeti akadémián, és legtöbbünket a Csendes-óceánon állomásozó hajókra küldtek. Az enyém Pearl Harborban horgonyzott. Volt ott egy jó évünk. Találkoztam a leendő feleségemmel (Clara Clarke-kal), pezsgett a társasági élet.

A Pearl Harbor elleni támadás után harcolni akartam, ezért repülős és tengeralattjárós képzésre jelentkeztem. Először Pensacolába küldtek, ott kezdődött meg a repülős képzésem. A tanulmányaimat a ?oridai Melbourne-ben fejeztem be. Itt született Jim.

Andy: Apu klasszikus úriember volt egy kisvárosból, a ?oridai Leesburgből. Nagyanyám zongorázni tanította. A nagyi félig-meddig zenészként dolgozott: némafilmekhez játszott kísérőzenét.

Anne: Jimen kívül más lázadók és zenészek is voltak a családban. Anyám apja szocialista volt, egy szocialista táborban éltek Louisianában. Apai nagyanyámnak meg abszolút hallása volt, és zongorázott, ahogy a nagynéném is.

Andy: A pilóták gyerekkorunkban állandóan buliztak és ittak. A zongora körül mindig nagy volt a tömeg, apám pedig népszerű slágereket játszott hallás után.

Emlékszem, néhány alkalommal eléggé magasra hágott a hangulat – de apám józan maradt. Igazi déli úriember volt. Két-három gintonik után már csak tisztán itta a tonikot.

Anne: Apám mindig a társaság középpontja volt. A szüleim rengeteget szórakoztak. Csodás vendégségeket rendeztek, ahol mindig jeleneteket adtak elő. Mi meg a galériáról figyeltük őket. Daloltak… zongoráztak – mindig az aktuális slágereket.

Andy: És amikor Claremontban éltünk, Jim osztályelnök volt a Long Fellow-ban. Én óvodás voltam, tehát ő ötödikes vagy hatodikos lehetett. Talán inkább hatodikosnak kellett lennie, mert akkoriban ő volt a nagy cserkész: apával Miramarba jártak, és sorra szerezte a különpróbajelvényeket – szóval nagyon érdekelte ez a dolog.

De a leginkább olvasni, írni és rajzolni szeretett.

Jim: Emlékeim szerint ötödikes vagy hatodikos lehettem, amikor írtam egy „Póniexpressz” című verset. Ez volt az első, amire emlékszem. Olyan balladaszerű költemény volt. De sohasem állt össze igazán. Mindig is írni akartam, de úgy képzeltem, akkor volna igazán jó, ha a kezem csak megfogná a tollat, és mozogna magától, anélkül, hogy nekem bármit kéne tennem az ügy érdekében. Mintha csak egy automata volnék. De sohasem jött össze. Persze azért írtam néhány verset.

A hajnal országútján vérző indiánok szerteszét.
Szellemektől zsúfolt tojáshéj a törékeny gyermeki elme.

Az első alkalommal, mikor felfedeztem a halált… apámmal, anyámmal, nagyapámmal és nagyanyámmal autóztunk a sivatagon át, hajnalban. Egy teherautónyi indián munkás karambolozott – mindenfelé az úttesten halálos sebektől vérző indiánok feküdtek. Kicsi voltam még, ezért a kocsiban kellett maradnom, amíg apám és nagyapám felmérték a helyzetet. Semmit sem láttam – illetve csak jópofa vörös festéket és fekvő embereket, de éreztem, hogy valami komoly dolog történik, mert vettem a többiek rezdüléseit, és hirtelen rájöttem, hogy ők pont annyira nem tudják, mi van, mint én. Akkor éreztem először a félelem ízét… és úgy hiszem, akkor a halott indiánok lelkei – talán egy vagy kettő közülük –, ahogy őrülten bolyongtak ott, találkoztak az én lelkemmel, én pedig úgy ültem ott, mint egy szivacs, és befogadtam őket.

Morrison tengernagy: Négyévesnél idősebb volt akkor. Új-Mexikóban voltunk, szép, napsütéses napunk volt, Albuquerque-ből mentünk Taosba. Elhajtottunk egy indián csoport mellett. Egyikük sírt. Nagy hatással volt rá a dolog. Sokáig emlékezett arra a síró indiánra.

Anne: Albuquerque-ben laktunk, és gyakran jártunk ki a rezervátumokba vagy a hegyekbe. A haditengerészet sokat foglalkozott a navahókkal, és volt, hogy egész napokra kimentünk. Akkor éltünk ott, amikor én kétéves voltam, ő meg hat. És aztán később is, amikor én nyolc voltam, vagyis ő tizenegy vagy tizenkettő.

Előszeretettel mesélgette azt a történetet, jól eltúlozva. Azt mondogatta, hogy láttunk egy halott indiánt az út szélén, de abban sem vagyok biztos, hogy ez igaz. Élvezte azt a gondolatot, hogy az indián lelke belészállt, és része a személyiségének. Tetszett neki ez a sámán-dolog.

Jim: De ember, ez nem ám valami szellemhistória. Hanem olyasmi, ami tényleg sokat jelent nekem.

Az ifjú Jim koraérett gyerek volt. Szerette a testvéreit bosszantani, csúfolta Anne-t, és szekálta Andyt. Az iskolában is mindig a csínytevésen járt az esze. Szerette a Mad magazint, és maga is gyakran rajzolt képregényeket. A szadista jellegű rajzokon általában a testi szükségletek és a szexualitás kaptak fő hangsúlyt.

Andy: Jim egyszerűen szerette jól érezni magát, és ehhez jó humorérzéke volt. Néha csak felvett egypár követ, majd elszámolt tízig – ilyenkor tanácsos volt szaladni. Amikor tízhez ért, megdobálta a másikat, de azért nem okozott vele nagy kárt. A medencében meg megragadta az embert, és azt mondta: „Lássuk, vissza bírod-e tartani a lélegzeted egy percig!” És lenyomta a víz alá. Persze nem tartotta ott tovább tíz-tizenöt másodpercnél. Emlékszem, amikor felsős voltam, egyszer megállított egy srácot az utcán, és így szólt: „Hé, az öcsém ki akar állni veled.” Csak a reakcióját akarta látni. Viccesnek találta. Mint ahogy azt is, hogy tévénézés közben az ember arcára üljön, és elfingja magát. Nem hinném, hogy az ilyesmi különösebben szokatlan lenne egy idősebb testvértől.

Apja munkája miatt Jim és a családja gyakran költözött. Az általános iskola megkezdésétől a középiskola befejezéséig Jim hat különböző városban élt Kaliforniától Virginiáig.

Anne: Azt hiszem, a bátyáim meg én azért álltunk olyan közel egymáshoz, mert gyakran költöztünk. Ahányszor új helyre kerültünk, mindig csak egymást ismertük, így aztán hosszú ideig csak egymással voltunk jóban, amíg más emberekkel meg nem ismerkedtünk.

Morrison tengernagy:  Nagyon független gondolkodású volt, megvoltak a maga gondolatai és elképzelései. De emiatt nem volt soha nézeteltérésünk. Soha nem veszekedtünk. Tudtam, hogy bizonyos dolgaimmal nem ért egyet, de sosem csinált nagy ügyet ezekből, én pedig próbáltam hasonlóképpen viszonyulni őhozzá.

Andy: Középiskolás koráig nem volt annyira lázadó szellemű, de apámnak igaza van: tényleg nagyon szabadon nevelte. Apám az ideje felében távol volt. Akkoriban kilenc hónapokra hajóztak ki. És anyám sok mindenben Jimre támaszkodott… ő lett a ház ifjú ura.

És kivette a részét a házimunkából?

Andy: Legtöbbször igen, egészen addig, amíg el nem kezdte a középiskolát – nagyjából amíg Alamedába nem költöztünk –, és kezdett egyre függetlenebbé válni. Emlékszem egy veszekedésre. Már nem tudom, mi is volt a vita tárgya, de anyám dühös volt, és elkezdte verni Jimet a nagyszobában. Én hátrébb álltam, és azon gondolkodtam, kinek az oldalára álljak. Anyám elég harapós tudott lenni, volt benne egy ilyen durva vonás.

Anyám ütni kezdte Jimet, ő meg röhögött, elővette a golyóstollát, és öszszefikálta vele anyánk karját, amitől ő persze még mérgesebb lett, Jim pedig még jobban nevetett. Emlékszem, amint anya kiabál: „Ez így nem tisztességes! Ez így nem tisztességes!” Jim meg húzogatja a golyóstollat a karján, ahol éri.

Anne: Nem veszekedtünk. Így neveltek. Jim középiskolás korunkban kezdett szokatlanul viselkedni, a többi, normális családból származó gyerekhez képest. A Goodwillben vette a ruháit. Azok aztán fura cuccok voltak, amiket képes volt felvenni. Néha egészen furcsa ruhákban jött haza. Hegyes orrú cipőben, és más olyasmikben, amiket normális ember gyereke nem hord.

Penny Courson: Az anyja mesélte egyszer, hogy adott neki pénzt ingre. Ő lement a Goodwillbe, vett egy negyeddolláros inget, a maradék pénzzel meg átment zenét hallgatni a szomszéd negyedbe, ahol a jazzbandák játszottak.

Anne: Aztán amikor hazajött a kollégiumból, hosszú volt a haja – márpedig ez a mi házunkban elfogadhatatlan volt.

Alamedát csak egy alagút választja el Oaklandtől, onnan pedig már csak a Bay Bridge-en kell átbuszozni, hogy a hívogató San Franciscóba érjen az ember.

1957-et írtak, és a tizennégy éves Jim figyelme egyre inkább megoszlott a Mad magazin beteges és szarkasztikus humora, valamint a San Francisco északi partján ébredező beatnik mozgalom költészete és lázadása közt. Jim szinte befalta Jack Kerouac Úton című könyvét.

Egy év múlva a család újra útra kelt – ezúttal a virginiai Alexandriába. Ekkorra Jim egyfajta őrült géniusszá serdült. Különösen magas, 149-es IQ-ja volt. Előszeretettel produkálta magát, és kekeckedett az iskolában és másutt. Már barátnői is voltak, akiket szintén csúfolt és kigúnyolt.

Anne: A középsuliból gyakran kimaradt, és csak úgy elment Washingtonba a könyvtárba. Egyszer azt mondta a tanárnak, hogy daganatot fognak eltávolítani az agyából, és kisétált az óráról. A tanár felhívta anyát, hogy az állapota felől érdeklődjön, aki persze nem értette, miről beszél. „Hát az agydaganat…”

„De hiszen nincs agydaganata!”

Andy: Jól kijött az ősökkel, így aztán mindig a legjobb szobát kapta. Alexandriában például övé volt az alagsor, külön hátsó kijárattal. Alamedában övé volt egy egész szint. Apám tényleg nagy teret hagyott neki – ha el akart menni, vagy bármihez kedve volt, megvolt rá a lehetősége.

Anne: Rengeteget olvasott, és középiskolás korában volt egy jegyzetfüzete. Ha hallott egy új szót, egész történetet kerített hozzá. Állandóan írt. Biztos voltam benne, hogy beatnik lesz, és egész életét szegényen tengeti majd.

Jim: A „Horse Latitutes” szövegét középiskolában írtam. Egy csomó jegyzetfüzetem volt akkoriban, aztán amikor befejeztem a tanulmányaimat, valami ostoba – vagy talán bölcs – indokkal mindet kidobtam. Semmit nem szeretnék most annyira, mint azt a két-három elveszett jegyzetfüzetet megtalálni. Gondoltam rá, hogy hipnózissal vagy nátrium-pentotállal kéne próbálkozni, mert tényleg minden éjjel írtam azokba a füzetekbe. Viszont ha nem dobom ki őket, talán soha nem írok semmi eredetit, mert azokban tulajdonképpen csak begyűjtöttem mindent, amit akkoriban olvastam vagy hallottam, például idézeteket mindenféle könyvekből. Azt hiszem, ha nem szabadulok meg tőlük, sosem lettem volna szabad én sem.

Jó tanuló voltam, sokat olvastam. De mindig beszéltem, akkor is, amikor nem kellett volna, úgyhogy külön ültettek – annyira rossz nem voltam, hogy kirúgjanak. Túljutottam az iskolákon. A Floridai Állami Egyetemre lényegében azért mentem, mert más nem igazán jutott eszembe.

Anne: Amikor leérettségizett, (Friedrich) Nietzsche összes művét kérte a szüleinktől. Azt hiszem, a szüleim ezt elég furcsának találták. A legtöbb srác utazni meg szórakozni akar, vagy kocsit kér magának!

Andy: Amikor Jim leérettségizett, nem akart elmenni az oklevélosztásra. Az előkészítőért sem tett semmit – úgyhogy a szüleimnek kellett intézkednie. Onnantól kezdve, azt hiszem, úgy gondolta, ő több mint egyetemi előkészítőbe való diákalapanyag, úgyhogy elment a Floridai Államira, Tallahassee-be, ahol bekerült a legjobb tanulók közé.

Egyszer gondjaim támadtak az iskolában. Gyenge voltam olvasásból. Listákat készített nekem azokról a könyvekről, amiket olvasásra ajánlott. Úgy tizenöt éves lehettem, és James Farrell Studs Loniganjét olvastatta velem, ami egy Chicagóban felnövő, tizenöt év körüli srácról szól, aki szeret focizni, és lófrálni – szóval rá tudtam hangolódni. És emellett szépen volt megírva, úgyhogy rájöttem, hogy A bátorság vörös kokárdája mellett azért van még pár jó olvasnivaló. Sokat segített. Miután felkerült a legjobb tanulók listájára, eltervezte, hogy a UCLA filmes szakára megy.

Jim: A UCLA-n kötöttem ki. Csak azért mentem oda, hogy ne kelljen se bevonulnom, se munkát vállalnom – ez a kegyetlen igazság.

Talán nem is létezik olyan Morrison-életrajz, amelyik ne említené meg, hogy a UCLA-re szülei tudta, engedélye és jóváhagyása nélkül ment. A család máshogy emlékszik.

Morrison tengernagy: Én teljesen egyetértettem vele. Örültem, hogy Jim úgy döntött, a UCLA-re megy. Úgy gondoltam, pont ilyen irányultságú a tehetsége, és ott kapcsolatokat építhet.

Anne: Azt hiszem, az, hogy filmkészítést tanuljon, teljes mértékben az ő döntése volt.

Andy: A tandíjat viszont a szüleim fizették. Jimnek havonta egy levelet kellett írnia, hogy megkapja a járandóságát, úgyhogy ezt mindig meg is tette. Amikor megjött a levele, az egész család körbeült, és felolvastuk. Ő meg olyan marhaságokat írt, hogy például moziban voltak, lángra kapott az épület, de azzal csillapította le a kedélyeket, hogy felment a színpadra, és elénekelt egy dalt. Persze mind tudtuk, hogy duma az egész, és vártuk, hogy megjöjjön a következő havi levele.

Jim: A filmezésben az a jó, hogy nincsenek szakemberek. A filmben nincsenek elöljárók. Bárki magáévá teheti a filmtörténet egészét, ami más művészetek esetén nem mondható el. Nincsenek szakemberek, úgyhogy elméletileg minden diák nagyjából annyit tud, mint egy professzor. Az egyetlen film, amit (a UCLA-n) csináltam, a filmezés folyamatát vizsgálja, vagyis lényegében egy film a filmről. Egy rakás ember nézte a filmet egy szobában, aztán tévét néző embereket mutattam, majd tévéképernyők képe jelent meg a vásznon. Néhány embernek tetszett, de a legtöbbet hidegen hagyta.

Ray: Emlékszem, egyszer Jim lakásán lógtunk. Jimnek volt egy hatalmas könyvespolca, tele könyvekkel. Volt egy trükkje. Azt mondta: „Vegyél le egy könyvet a polcról, én elfordulok, olvass fel belőle néhány sort, egy bekezdést, vagy amit akarsz, én pedig megmondom, mi az, és ki írta.” A tét egy kis rekesz Tecate vagy Coronita volt. És, istenemre, Jim Morrison húszból tizenkilencszer ingyen sörözött.

Andy: 1965-ben Londonba helyeztek át minket [Morrison tengernagy tagja volt az európai haditengerészeti műveletek vezérkarának], és apám meg Jim összevesztek, mivel Jim zenélni akart, vagy kölcsönt felvenni. Ezután két évig nem hallottam felőle.

Morrison tengernagy: Felhívott, és elmondta, hogy útra kel egy rockbandával. Azt válaszoltam, hogy ez nevetséges. „Te nem vagy énekes – mondtam neki  –, nem tudsz énekelni.” Sohasem énekelt. Hosszú autós túrákon persze mind énekeltünk a kocsiban, hogy jobban teljen az idő. De sosem gondoltam, hogy bármelyikünknek jó hangja lenne. „Rossz úton jársz” – mondtam. „Keress munkát magadnak. Ez nem munka.”

A történetet úgy is mesélik, hogy Jim levélben tájékoztatta Londonban tartózkodó családját rockzenészi terveiről. Morrison tengernagy válaszolt, és csalódását fejezte ki, hogy miután négy évig fizették egyetemi tanulmányainak költségeit, a fi  a zenekart alapít. „Marhaságot csinálsz” – írta állítólag válaszlevelében.

A két Morrison, apa és fia, soha többé nem látták egymást.

A kiadó engedélyével.