FőképEgy másik rendszeresen tollat ragadó hölgy, Kiss Noémi jutott eszembe, amikor először beleolvastam Lángh Júlia könyvébe: „Amikor meséltem neki utazásaimról, hallgatott, csak annyit mondott, azt is nagyon szűkszavúan, jól gondoljam át az utat, amit megtettem, egyeztessem, mielőtt leírom a teret és az időt, mert az már egy egészen más út lesz, mint az eredeti lett volna.” (Digitális bédekker)


Mint minden élménytörténet, amely a nem egészen közeli múltból merít, a Párizs fű alatt is felveti a kérdést, hogy - az iménti idézetre utalva - mennyiben „eredeti” vagy „egészen más” az, amit a fehér oldalakra fekete betűkkel nyomtatva kapunk?

Természetesen, erre egyedül maga a szerző lenne képes választ adni, és az első oldalon meg is teszi: „ne higgyék azt, hogy minden pontosan úgy történt, ahogy itt írva van”.


Nekünk, olvasóknak mégis az az illúziónk, hogy mindaz, ami leírásra került, hűen tükrözi a fizikailag viszonylag közel lévő, de kulturálisan a mi világunktól meglehetősen távol eső Párizs hét esztendejét 1977 és 1984 között. Akkoriban távolabb volt tőlünk az a világ, mint most.


Szabad zene, szabad művészet, szabad divat, színek örvényét keltő multikulti, egy nyitott társadalom lenyomata köszön ránk, miközben a kelet-európai, lázadó hajlamoktól vezérelt úrilány kalandjairól olvasunk.

Nudista nap a gőzfürdőben, feleségküldés néhány marék vadkenderrel fűszerezve, Szabad Európa Rádió, bepillantás az Afrikából hozott poligámiába, gyerekgyilkosság a lakótelepen, munkanélküliség, zeneterápiás tábor értelmi sérült gyerekeknek.


Lángh Júlia szorgalmasan kivéste a maga tégláit a keletet és nyugatot elválasztó kulturális-ideológiai-szellemi falból, kicsit neki is köszönhetjük, hogy ma már magától értetődően vehetünk a boltban kutyapulcsit vagy férfiarckrémet. A fű viszont továbbra is illegális.


Komikus és tragikus történetek egyvelege e kötet, hét év Párizsban, amely város már a puszta létezésével is képes lenyűgözni a néhai keleti blokkból odalátogatót. A világias felfogású írónő mindvégig megtartja azt a szubjektív szűrőt, amelytől meséi emberközelivé válnak, és úgy érezzük, hogy akár valamelyik ismerősünkkel is megeshettek volna.


Az írónő számtalanszor került kilátástalan helyzetbe (bürokrácia tekintetében valószínűleg cseppet sem vagyunk elmaradva a franciáktól), de mintha őrangyalok hada egyengette volna útját; mindig akadt egy mesébe illő fordulat, megmentő szalmaszál, mesebeli düledező kölcsönházikó (amit azóta bedarált a párizsi városrendezés), és újabb lappal gazdagodott a nem mindennapi életrajz.

A visszaemlékezés folyamatát követő csapongás során sokszor támadt hiányérzetem: ezzel vagy azzal a szereplővel, aki felvillant egy színes és életteli portré erejéig, mi lett végül, egy helyzetnek mi volt az előzménye, folytatása, ezt talán egy következő könyvből megtudhatjuk.