Főkép

 
Az írás sokat elárul arról, aki papírra vetette, és itt nem a grafológiára gondolok. A nyomtatott szó ugyanúgy súg nekünk, informál – időnként besúg és félreinformál – minket, olvasókat, mint a tünet az orvost, a falon lévő repedés a kőművest vagy a beépített rendőr a felettesét.
Merthogy olvasónak lenni külön szakma, amelyet lehet élvezettel vagy undorral művelni, csak éppen semlegesen nem.
 
Az írás pedig szintúgy külön szakma, amely megkövetel bizonyos képességeket. Például megköveteli azt a paradox képességet, hogy az író kilépjen önmagából és felvegye mások nézőpontját, miközben mégiscsak önmagából ír, saját stílusban alkot, és természetes módon ezáltal ő maga az a szűrő, amelyen keresztül gondolatait átadja az olvasóknak.
 
Prózában utálom őket, versben pedig egyenesen undorodom azoktól a szerzőktől, akik nem képesek másról írni, csak saját magukról. Kicsit talán ez a gondolat is paradox, hiszen a költemény csak belülről fakadhat – de hiszem, hogy mégis szólhat számtalan dologról, amelyeket a költő lelke elnyelt s megemésztett élete során.
 
Épp ezért látom úgy, hogy Györffi Réka versei nem csupán az író elégedetlenségből fakadó boldogtalanságának kompenzációjaként születtek meg, sokkal inkább egy majdnem elégedett lelkivilágot mutatnak.
Egyfajta minimalista módon a költőnő az olvasó fantáziájára bízza, hogy pontosan mi is történik, hol történik, kik a szereplők – két szóval; szinte mindent –, mégis éppen elegendőt ír le ahhoz, hogy ne keltsen hiányérzetet és mozgásba lendítse az olvasó képzeletét.
 
Képzeletre pedig nagyobb szükség van itt, mint felsorolhatatlanul sok másik írásmű esetében, mert Réka a szavakkal való játék mellett játszik a vesszőkkel is. Helyenként hiányoznak, nekem legalábbis nagyon, de ugyanakkor ez a hiány lehetővé teszi egy-egy vers többféle olvasatát, új dimenziót ad az amúgy csak óvatosan szimbolikus soroknak.
 
Így válik e hölgy költészete többrétegűvé anélkül, hogy értelmetlenül és felelőtlenül szinesztéziákat halmozna egymásra, ahogyan azt számtalan – hitelrontás elkerülése végett itt meg nem nevezett – néhai és kortárs szerző tette és teszi, túlságosan iparszerűen.
 
Szeretnék még valami negatívumot is írni ide, de nem nagyon megy. Talán annyit érdemes contra oldalon hozzáfűzni a kötethez, hogy lesz ez még jobb is; itt-ott kicsit kiforratlan ez a művészet, maga az összeállítás nehezen meghatározható koncepciót követ. Azonban ezek az érzések csak bújtatottan fogtak el néha.