FőképCicely Mary Barker (1895. június 28. – 1973. február 16.) a Tündérországba vezető ajtók felfedezésére ösztönző könyvének célcsoportja a 4-8 éves korosztály, ám nyugodt szívvel ki merem jelenteni, hogy a náluk idősebbeknek, sőt, a felnőtteknek is csodás kalandot jelent. Persze mindenkinek másért, máshogy.
 
A kicsiket lenyűgözik az illusztrációk (a szerző saját munkái), melyeken éterien mosolygó gyerekeket láthatunk fátyolos szárnyakkal; illetve a kinyitható, kihúzható, mozgatható „alkatrészek”, melyekkel több dimenzióssá tehetik a képeket, lehetőséget nyerve ezzel újabb és újabb csodás helyek és lények felfedezésére.
Persze mindez – a szerencsére nem túl terjedelmes szöveg miatt – elsősorban szülő vagy egy nagyobb, már olvasni tudó gyermek társaságában nyújthat teljes élményt.
 
Ebből következik, hogy a picit nagyobbakat talán inkább a szöveg érdekli, és a képeket tekintik kiegészítésnek – persze azért ők is ellesznek egy ideig, míg minden csodát és apró részletet felfedeznek.
Bár ez a korosztály már inkább a tévéből és mozivászonról megszokott alakokhoz van hozzászokva, és nem tudja annyira értékelni a ma már kissé archaikusnak ható, minden erőszaktól mentes tündéreket, akik igazából a viktoriánus korban voltak divatosak.
 
A felnőttek pedig… Nos, ez egy érdekes kérdés.
 
Akadnak olyanok, akik ebben a kötetben csak azt látják, hogy alig tizenhat oldal, alig van benne valami, mégis egy kisebb vagyont elkérnek érte.
Ők valószínűleg a csodákban sem hisznek, ezért – ebben tejesen biztos vagyok – sem megvenni, sem olvasgatni nem fogják, ezzel viszont gyermekeiket is megfosztják a felfedezés örömétől, a kibontakozó csodától. Mi ez, ha nem egyfajta cenzúra…?
 
Aztán vannak olyanok is, akik meglátják a könyvben rejlő értékeket, a rengeteg aprólékos munkát, mellyel a tervekből létrejönnek a többdimenzióssá alakuló képek, mi több, a tündérekkel sincsenek problémáik, ám sajnos anyagi lehetőségeik nem engedik meg, hogy megvegyék és hazavigyék magukkal a virágtündéreket.
Az ő gyermekeik nagy valószínűséggel vagy a könyvesboltokban fognak belelapozgatni, vagy a lakóhelyükhöz legközelebbi könyvtárban.
 
A harmadik csoportba azok a felnőttek tartoznak, akik a lelkük mélyén még igyekeznek őrizni a csodákba vetett hitüket, akik még rá tudnak csodálkozni a világra, és ezt meg is osztják gyermekeikkel, akik hála a törődésnek és foglalkozásnak sokkal inkább az ilyen történeteket fogják kedvelni, mint az erőszaktól túlfűtötteket, amikkel lépten-nyomon találkozhatnak.
 
Szerintem az ilyen családokban igyekeznek összegyűjteni a könyv árát, ha előbb nem, mondjuk karácsonyra, és valószínűleg órákig is eltart majd, míg minden egyes részletét felfedezik – közösen, és komoly értékekkel gazdagabban, nyugodtan, békésen térnek nyugovóra.
 
Biztos vagyok abban, hogy vannak még emberek, kicsik és nagyok egyaránt, akik meglátják az ilyen könyvek szépségét, akiktől nem áll távol az az értékrend, amit közvetítenek, akik hiszen az emberi kapcsolatok erejében, akik hisznek abban, hogy van értelme jónak lenni, még akkor is, ha ez a nehezebb út. Elsősorban nekik ajánlom ezt a könyvet.