Főkép Igazából a háborús filmeket szeretem. Erre mindig valamilyen háborús regény kábé tizedik oldalánál jövök rá.
Természetesen azért próbálkozom minden egyes alkalommal, mert a végkövetkeztetésem általában az, hogy könyv alakban sem olyan rossz, sőt, jó, sokszor arra gondolok, hogy filmen mennyire gáz lett volna. Tehát csak az első tíz oldalt kell valahogy kibírnom.
 
Miért? Mert az eddigi „eseteim” nagy részében már a második oldalon olyan sivárság fogad – a témából fakadóan –, ami engem ritkán szokott továbbolvasásra ösztönözni. De tényleg.
 
Mivel senki sem büszke sem az első, sem a második világháborúra, ezért valahogy mindig valamilyen össznépi szégyen vagy nagy össznépi elidegenedés az, ami az ilyen tárgyú művekből tükröződik. Már a második oldalon.
Félreértés ne legyen, teljesen jogos, hogy így történik, nincs ezzel semmi baj.
 
Tehát a domb. Sivatagban vagyunk, egy büntetőtáborban. Az egyetlen izgalmas tereptárgy a domb, aminek egy célja van, hogy azon rabok törjenek meg. Mert mi van a sivatagban? Meleg, unalom és legyek.
Nyilván ez nem csak a rács másik oldalán levőket viseli meg, amiből persze rögtön az következik, hogy ezen a helyen igazából csak a rabok a normálisak.
 
A regény egy fogolyszállítmány beilleszkedését kíséri végig, ami igazából nem sikerül. Sőt. Új felvigyázó is érkezik. Ő sem muzsikál túl fényesen.
 
Először azt gondoltam, hogy lehetne valami börtönregény is, annyira nem tűnik ki, hogy a háborúnak túl nagy szerepe lenne az események kialakulásában.
Persze aztán rá kell jönni, hogy ha nincs háború, szinte senki nincs ezen a telepen, hiszen van, aki eleve ide menekült, és van, aki azért próbálkozott némi harci jelenléttel és csak utána került ide.
 
Természetesen olyanok is vannak, akik valamilyen egyszerűbb bűnt követtek el – minden hátsó szándék nélkül. Na, nekik aztán tök mindegy, hogy háború van-e vagy sem, eleve nem játszott szerepet az életükben.
Rá kell jönni arra is, hogy ha valaki a frontról kerül ide, azért nem ijed meg egykönnyen. Sőt. Na ezért durva hely ez a tábor.
 
Aminek az a célja, hogy olyan embereket törjön meg, akikkel ezt a harcok már megtették, vagy még a harcoknak sem sikerült. Az első esetben ez gyakorlatilag esélytelen, a másodikban meg lehetetlen.
 
Egy megoldás van: annyira ki kell fárasztani az embereket, hogy ne legyen erejük ellenállni. Ez a tábor taktikája. Az őrök persze azt hiszik, hogy a fáradt emberek megtörtek, de nagyon rosszul gondolják. Ők pusztán elfáradtak.
 
A börtöntisztek pedig külön kategória. A legbetegebbek mind közül a tisztek és a parancsnok. Sovány vigasz, hogy ők is szenvednek, amikor nekik azért nem kell dombra futkorászniuk. Ráadásul, ha egy eleve nem túl bátor embernek hatalmat adunk, egyértelmű, hogy megalázás jön ki a kezei közül, ami egy ilyen kis közösségben azért nem feltétlenül egészséges.
 
Rigby egészen minimalista módon teremti meg a végtelenül reménytelen helyzetek sorozatát, amelyek tragédiákba torkollnak.
Nincsenek fölösleges leírások, csak helyzetek vannak. A háború egy helyzet. Az elkövetett kihágás egy helyzet. Az őrök kegyetlensége egy helyzet. A sivatag egy helyzet és a domb is egy helyzet.
 
Az így kialakított és egymásból következő helyzetekben a szereplők pusztán reagálnak. Ez azért végtelenül kegyetlen, mert nem látjuk – illetve nem minden esetben látjuk –, hogy ki alakította ki ezeket a helyzeteket.
A megbocsátás, vagy elítélés szempontjából ez viszonylag fontos lenne.
 
De az író nem ad erre lehetőséget, sőt, a bűnösség eldöntését nem is tekinti fő célnak. Azt tudatja velünk, hogy itt csak az számít, hogy a regény helyzeteiben ki hogyan viselkedik, és még az sem biztos, hogy bármi alól felmenti.
Ettől viszont a nagy sivatagi nihil egyszer csak izgalmas hellyé képes változni. Olyannyira, hogy nem is lehet letenni a könyvet.
 
Van, aki egészen szerethető, míg másokat meg nagyon meg lehet utálni. És mindezt végtelen minimalizmussal. Fél szavakból alakulnak ki emberek. Tehát ha figyelünk, ez egy zseniális regény, ha pedig nem, akkor ismeretterjesztő mű egy sivatagi büntetőtáborról. Az első megoldást javaslom mindenkinek.