Spamalot

Színészek:
Arthur király - Barát Attila, Szerednyey Béla, Szervét Tibor
Tó úrnője - Balogh Anna, Molnár Szilvia, Polyák Lilla
Sir Galahad, Fekete lovag, Concorde - Feke Pál, Nagy Sándor, Posta Victor
Sir Lancelot, Francia gúnyolódó, Fő-NI lovag, Tim, a varázsló - Hajdu István, Nagy Balázs
Sir Robin, I. Őr, Maynard testvér - Arany Tamás, Szente Vajk, Weil Róbert
Patsy, II. Őr - Barát Attila, Ömböli Pál, Sándor Dávid
Herbert herceg, Történész, Élek még Fred, Dalnok - Ádok Zoltán, Hujber Ferenc, Serbán Attila
Sir Bedevere, Galahad anyja, Herbert herceg apja, Szerzetes - Barabás Kiss Zoltán, Galbenisz Tomasz
Mongol elöljáró I., Kevin, Béka I., NI lovag, Dalnok II., Sir Gawain - Horváth Andor, Németh Gábor
Mongol elöljáró II, Béka II., NI lovag, Dalnok III. - Ress Hajnalka, Fekete Linda
 
Díszlettervező: Rózsa István
Jelmeztervező: Rományi Nóra
Koreográfus: Tihanyi Ákos
Zenei vezető: Kocsák Tibor
Dramaturg: Springer Márta
Szcenikus: Szűcsborus János
Korrepetitor: Axmann Péter, Lovas Gabriella
Koreográfus-asszisztens: Molnár Ferenc
 
A Spamalot egy musical, amit a Monty Python csoport híres-nevezetes filmje, a Gyalog Galopp (eredeti bemutató 1974-ben) alapján, John Du Prez zeneszerző segítségével írt a társulat egyik tagja, Eric Idle.
 
A darab 2005-ös bemutatója óta mind a New York-i Broadway-n, mind a londoni West End-en hatalmas sikerrel futott, ami arra utal, hogy nem csak az angol humor klasszikus alkotásának rajongói, de a musical-eket kedvelő közönség is értékelte.
 
És most megérkezett Magyarországra is, a Madách Színház tűzte műsorára, és egy héttel a premier után még mindig teltház előtt játszották, ami legalábbis biztató kezdetnek tűnik.
 
Azt azonban jobb, ha az elején tisztázzuk, hogy ez nem egy értő kritika lesz, ugyanis keblemben a musical és operett műfajok iránt már-már gonoszságba hajló ellenérzés él, ami csak néhány esetben tesz kivételt.
 
Ugyanakkor a Gyalog Galopp és a Python csoport hardcore fanatikusainak szinte sznob, de legalábbis elitista társaságába sorolom magamat, bár talán az elvakult jelzőt túlzásnak érezném.
Így aztán kénytelen voltam kiperkálni a vaskos összeget, amiért cserébe az első erkélyen, elég jó helyen ülhettem végig az előadást, ahova a színpadi robbanások füstjének bűze csak fél perc elteltével ért el.
 
Megjegyzem, a Gyalog Galopp Budapesten is több különféle színházi feldolgozást megélt már, az egyikhez 2001-ben volt szerencsém, ott az énekes-táncos betétek csupán színesítésként voltak jelen, és minden nagyon király volt, főleg Arthur.
 
Mivel a Spamalot Broadway-verziójának CD-n kiadott dalait már hallottam, nem számítottam arra, hogy ez a darab majd megveszekedett musical-fanná változtat, ellenben látványos, színvonalas, sőt fergeteges előadásban reménykedtem, és úgy is lett.
 
A számos különféle, és elvétve sem gagyi díszlet, a színpad mozgó részei, a tömérdek ruha és jelmez, a többnyire több szerepet is játszó színészek és a méretes tánckar, nem beszélve a műsor egy pontján felbukkanó öltöztető- és takarítószemélyzetről, valóban káprázatos élményt jelentettek a szemnek.
 
A zenéről néha nem tudtam eldönteni, hogy a talán ha háromszor meghallgatott CD-ről ismerős, vagy tele van utalásokkal más musical-ekre (amit felfoghatunk paródiaként is), vagy szimplán arról van szó, hogy az összes nyomorult musical-ben ugyanazokat a kliséket halmozzák.
Ez utóbbi is lehet igaz, a Spamalot többek között épp erre épít.
 
Mindazonáltal azt gondolom, a leghíresebb musical-ek azért lettek azzá, mert legalább egy igazi sláger van bennük.
A Spamalot-ban is van ilyen, csakhogy nem mai darab: a szintén Monty Python-féle Brian élete mozifilm (1979) hírhedt betétdala, az „Always Look on the Bright Side of Life”, amit itt jobbára „A felhők fölött mindig kék az ég”-nek énekelnek.
 
Bár a többi zenés-táncos rész nem tudott ehhez az örökzöldhöz hasonlóan megérinteni, az még nekem is feltűnt, hogy a fellépők zöme vagy énekelni, vagy táncolni nagyon tud, néha a kettőt együtt is.
Az Arthur király szerepében sziporkázó Szervét Tibor esetében pedig a táncérzék nyilvánvaló hiánya volt szórakoztató.
 
Polyák Lilla, mint a Tó úrnője, világszínvonalút énekelt, bár attól még engem a hideg is kiráz a musical/operett típusú vernyogástól. De ez sem zavart, hiszen a Madách-ban amúgy is túl meleg volt.
És a többi színész is kiválóan helytállt, vagy mikor mire kárhoztatta Idle-ék agymenése. Leginkább talán a komikusként amúgy is ismert Hajdu István brillírozott, Sir Lancelot és mások szerepében. A többség pedig elképesztő mennyiségűt futott, avagy galoppozott.
 
A legjobb részek számomra mégis azok voltak, amikor senki nem danászott, hanem egy az egyben idézték a filmet.
Talán a „nyúlon túl” jelenet a leginkább a szívem csücske, varázslóstól, szent kézigránátostól. De amúgy kimaradt egy s más a filmből, ugyanakkor sok mindent raktak bele, ami ott nem volt.
 
A francia jelenetet frenetikusra duzzasztották, amúgy meg rengeteg magyar, sőt kimondottan a Madách Színházhoz kapcsolódó poén is került a darabba.
Ezek zöme aktuális témákból merített, ami bizonyára nagyban segítette a Spamalot befogadását azok számára, akik mit sem tudtak arról, hogy egy totálisan agyament, szentségtörő (avagy újító és egyéni), angol humorú sztoriról van itt szó, ami az Arthur király és a Kerekasztal lovagjai legendakörre épül, azt parodizálja.
 
Külön poén volt, hogy Szervét Tibor a Magyar Vándor című film után már megint magyarokat keresgélt.
Erre a részletre különösen kíváncsi voltam, ugyanis a Broadway verzióban zsidókat kell találniuk a Grált is kutató lovagoknak, és ha úgy hagyják, az itt egész másként hangzott volna, mint ott, ugyanakkor meg ebben a formában nem ütött akkorát, sőt, kicsit katyvasz is lett a közepe (bár ugye épp arról szólt a szöveg, hogy a magyarok vérében is van aztán jó sok minden).
 
Ezzel együtt is volt pár akkora poén, hogy csak na, és ez önmagában dicséretes, tekintve, hogy micsoda humor-klasszikusból készült a musical. A vége azonban ordenáré mértékben eltért a filmétől, bár lehet, csak azért nem voltak rendőrök, mert épp a Fradi-UTE meccsen kellett szerepelniük.
 
Nem tudom, lehet-e a Spamalot hosszú távon is sikeres a Madách-ban. Aki odáig van a filmverzióért, betéve tudja minden részletét, az idegennek érzi majd a hozzátett poénok zömét, és esetleg a musical elemekre is ráun egy idő után.
 
A Monty Python csoportnak tényleg nem volt semmi szent, mindent kifigurázott, de egy teljes musical, hát, az valahogy már nem illik hozzájuk. Aki meg a musical-ek szerelmese, annak az eredeti savát-borsát adó „otromba humor” lesz esetleg befogadhatatlan.
 
Mindazonáltal az előadás végi vastaps inkább arra utalt, hogy a népek zömének tetszett, és, miért tagadnám, javarészt én is jól szórakoztam. És nyilván pont ez volt a dolog célja.

Kapcsolódó írások:Monty Python és a Szent Kehely (Gyalog galopp)
Eric Idle: Hakni az űrben