Főkép„Nem volt más választásom, mint hogy sürgősen megóvjam utolsó kincsemet, a bensőséges viszonyt önmagamhoz” – ezzel a gondolattal indít e regény főhőse, aki a helyi Renault autógyár embertelen környezetét hátrahagyva saját lakásába száműzi magát.

A könyvben a megkeseredett és kiábrándult ember gondolatait és hétköznapjait követhetjük nyomon, amint megtagadva a személytelen robotmunkát önkéntes magányában elkeseredetten próbálja felfedezni saját személyiségét és érzelmeit vele élő özvegy apja, valamint az őt hűségesen látogató barátnője iránt.

Az író stílusát már előttem is többen Camus-hoz hasonlították. Nos, a hasonlóság valóban szembeötlő és ez nem is olyan nagy baj, hiszen maga a téma – és ha globálisan vizsgáljuk a kérdést, akkor a jelenkorunk – is ezt a fajta leírást követeli meg, ha teljesen őszintén és realistán akarjuk megfogalmazni gondolatainkat.

Ariel Kenig még nálam is fiatalabb, mégis mondhatni az én generációmhoz tartozik, az engem is körülvevő világról beszél és ennek megfelelően lehet azonosulni a regényben fellelhető gondolatokkal és üzenetekkel, még ha ezek olyan nyíltan is jelennek meg, ahogy mi magunk sem merjük átgondolni, sem kimondani.

De ha már a hasonlítgatásoknál tartunk, azért azt is el kell mondanom, hogy például Camus Közönyét jóval könnyebb olvasmánynak találtam.
Ugyan ott sem könnyű azonosulni a főhőssel, főleg nem szurkolni neki és még csak nem is szerethető, de tettei sokkal inkább indokoltak, mint Kenig hősének.

Mindemellett nekem személy szerint más mentségem is van arra, hogy miért tartott ilyen sokáig ezt az igazán rövid könyvet kiolvasnom, ez pedig a saját tagadásom: én ugyanis szeretném azt hinni, hogy ennyire nem lehet sivár és kilátástalan a világ, hogy nem küzdünk és szenvedünk hiába, ezért aztán legtöbbször nem is volt könnyű ráhangolódni a könyv hideg valóságára.

Az viszont mindenképpen pozitívum, hogy ennek hatására legalább a fenti gondolatmenet megszülethetett...