Főkép
 
Felejtsünk el mindent, amit a hátsó borító sugall, sőt felejtsük el a címlapon szereplő King dicséretet is. Némi habozás után azt mondom, a krimit is felejtsük el.
 
Ugyanis ez a könyv jóval több szimpla bűnregénynél. Mivel a szerző magyarul eddig megjelent két írását (az egyik az Agave 100-ban volt, a másikat pedig Szökés címmel 1994-ben adták ki) nem olvastam, alaposan meglepődtem.
 
Jim Thompson (1906. szeptember 27.-1997. április 7.) ugyanis nem a bűnről ír. Nála (legalábbis ebben a könyvében) nem az a cél, hogy minél furmányosabb csalásokat (elvégre a svindler szó jelentése csaló, szélhámos) mutasson be, hanem emberekről ír. Akik többnyire bűnösök.
 
De Thompson nem csupán cselekedeteiket ismerteti meg velünk, hanem lelkük olyan mélységét, kettősségét, amire sem Hammett, sem Chandler nem vállalkozott. Persze 178 oldalon senki se várjon Dosztojevszkijre jellemző ábrázolást – de nem kapunk sokkal kevesebbet.
 
A Svindlerek címszereplője Roy Dillon egyszerre sikeres csaló és sikeres ügynök (vagy ha úgy jobban tetszik, akkor házaló), aki mindkét szakmáját szereti. Igen, a tisztességest és a tisztességtelent egyaránt.
Mi több, a jövőben sem akar változtatni ezen a kettősségen. Éppen ezért jelent komoly problémát számára új munkahelyi főnöke, aki meglátja benne a lehetőséget, és felkelti Dillonban az érdeklődést a számára kiszemelt új munkakör feladatai iránt. Ráadásul egyértelműen szimpatikusak egymásnak…
 
Ha mindez nem lenne elég, a magánélete is bonyolódik. Egyedül „dolgozó” csalóként család vagy feleség szóba sem jöhet, barátnőt is csak alapos szűrés után engedélyez magának, olyat, aki szexnél többet nem kíván. Legalábbis eddig ez volt a helyzet.
 
Azonban számára is váratlan gyorsasággal olyan események történnek, aminek eredményeként magánélete is zűrössé válik.
Anyja, barátnő, ápolónő – ez a hármas már túl sok, ráadásul egyik nő sem makulátlan, valami sötét folt ott van mindegyik múltjában vagy jelenében.
 
Jim Thompson megmutat nekünk egy darabkát az ötvenes évek Amerikájából, ami nem csillog, nem villog – csak lehangol.
 
A különös hangulat azonban egyáltalán nem zavaró, csak finoman rabul ejti az olvasót, aki egyszerre csóválja fejét a szereplők megmozdulásai miatt, miközben kedvtelve követi sorsukat. Mindezek után kíváncsi vagyok, vajon Thompson többi regénye is ilyen, vagy ez a „kakukktojás” az életműben.

Részlet a regényből