Főkép

A napvihart – a globális összefogásnak köszönhetően – ugyan túlélte a Föld és ezzel az emberiség, most azonban újabb fenyegetés érkezik a bolygó felé. Az elsőszülöttek ugyanis nem adták fel tervüket, hogy megsemmisítsék az emberiséget.

Főhősünket (Bisesa Dutt) tizenkilenc évnyi hibernálás után lánya, Myra a közelgő fenyegetés és egy, a Marson talált rendkívüli lelet miatt felébreszti. Már az első pillanatokban nyilvánvalóvá válik számára, hogy az emberiség ugyan nagyszerű technikai fejlődésen ment keresztül, míg ő mélyfagyasztott állapotban volt, azonban a vezetők továbbra sem vonták le a megfelelő konzekvenciákat a napvihar történéseiből, és ismét a veszély elhallgatását tervezik.

Ráadásul úgy tűnik, a hatalom felébredése után azonnal be akarja cserkészni és saját céljaira felhasználni. Így nem marad más választási lehetőség anya és lánya számára, csak a menekülés. A Földről az űrbe.

Arthur C. Clarke és Stephen Baxter ebben az utolsó kötetben igencsak felülmúlták az első két részt: végig kiegyensúlyozott, logikusan felépített és meglepetésekkel teli regényt sikerült megalkotniuk. Míg az első két részen határozottan érződött valamelyik szerző dominanciája, az Elsőszülöttekbenez teljesen eltűnik.

Tökéletes egyensúly mutatkozik továbbá az akció és a moralizálás között is, miközben egyre-másra bukkannak fel olyan technikai eszközök és csodák, amelyek megalkotása – ha csak nem teszünk róla, hogy közbejöjjön valami – a nem is oly távoli jövőben lehetségessé válik.

Űrliftek, napszél-vitorlások, mesterséges intelligenciák, ténylegesen okos „okos-telefonok” és szkafanderek, több tucat űrbázis a Holdon, a Marson, a kisbolygó övben és antianyag hajtómű.
Persze mindezek mögött kirajzolódnak azok a hatalmi törekvések, amelyek a kontroll szorosabb gyakorlására, az emberi szabadságjogok megnyirbálására törekednek.

A lényeges, minden ember sorsát befolyásoló dolgok elhallgatása, az „űrlakókkal” szembeni kemény fellépés mind-mind olyan problémák, amelyek ma is megvannak ilyen-olyan formában. Az Elsőszülöttek megmutatja, hogy létezhet értelmes kiút, még ha a szkeptikusok és cinikusok utópisztikus elképzelésnek minősíthetik is ezt.

Azonban ebből is jól látszik, hogy mind Clarke, mind Baxter hisz az emberiségben. Hisznek abban, hogy megjön a jobbik eszünk, hogy saját magunk és élőhelyünk elpusztítása helyett inkább arra fogjuk energiáinkat fordítani, hogy kikerüljük létezésünk ezen buktatóit és tovább folytassuk fejlődésünket.

Részelet a regényből