Főkép A Borges válogatott műveit közreadó sorozat IV. kötete az argentin író-gondolkodó idősebb kori esszéit, publicisztikáit, előadásait gyűjti egybe.
Az érettség pedig meghatározó, hiszen az ifjúkori, sokszor ikonokláziával kacérkodó forradalmiságot valamiféle megnyugodott, az élettel és az irodalomtudománnyal érezhetően megbékéltebb, úgy is mondhatnánk, bölcsebb szemlélet váltja fel.
 
Megmarad azonban a Borgesre olyannyira jellemző témaátszövés: a Borgest megfigyelhetően foglalkoztató kérdések és megállapítások újbóli előbukkanása, e problémák körüljárása, különféle aspektusokból való és eltérő viszonyrendszerekbe illesztett, némelykor érintőlegesnek tetsző vizsgálata, ami összességében mégis egyfajta átgondolt, megalapozott merengésre és teljes megfontolásra utal.
 
Már a kötet elején olvasható előszavakban feltűnik Cervantes és Dante műveinek dicsérete, és e művek hasonlítási alapként való használhatósága.
Még feltűnőbb azonban az, hogy Borges, bár széleskörű háttérismeretekkel rendelkezik írásai tárgyáról, rendre kizárólag a szöveg, valamint saját élettapasztalatainak és esztétikai élményeinek viszonyításából indul ki, ebből bontja ki mindig személyesnek ható, ám egyértelműen univerzális mondanivalóját.
 
Még feltűnőbb mindez az élőszóban elhangzott előadások szövegében, melyek ráadásul nem feltétlenül kötődnek az irodalomhoz, hiszen Borgest éppúgy foglalkoztatta a filozófia és a metafizika.
Így hallhatunk-olvashatunk Swedenborg látomásos vallásának teológiai téziseiről, a pokolról és a mennyországról, a buddhizmusról, de meg Borges saját, fokozatosan kialakult vakságának elfogadásáról, valamint az életműben örökké visszatérő témákról: az időről és az örökkévalóságról.
 
Borges hangja mindvégig személyes, közvetlen marad, és ahogy maga is kijelenti, nem törekszik az absztrakcióra, az irodalom és általában véve a könyvek, szövegek, elméletek befogadása nem elvont élmény, hanem élvezet, gyönyör, intellektuális szórakozás kell hogy legyen.
 
Különösen jól érzékelhető a tanult tudósnak az ókori görög filozófiai iskolák magistereihez hasonló tanítóvá lényegülése a Dante Isteni színjátékáról szóló kilenc tanulmányban.
Minden mondatból, minden megjegyzésből kiérezhető a kommentárok tökéletes, átfogó ismerete, az összkép mégis személyes; Borges közvetlenül hozzánk szól, és közvetlenül a lelkéből beszél. Mintha a hús-vér személy is ténylegesen benne élne a szavakban.
 
Ha valakinek, Borgesnek mindenképp sikerült művébe átültetnie saját filozófiáját. Esszéit olvasva nem a köznapi élettől elidegenedett diskurzusokkal küszködünk, hanem élvezettel fogadhatjuk be egy, a témáiról ugyanilyen, ha nem még nagyobb élvezettel megnyilatkozó bölcselő-esztéta gondolatait.