Főkép

„Mihelyt láttam, nekivágtam irányuknak, hűvös, vizes fűben, de felhőtlen időben. A nap éppen hogy felbukott, csillogó fényt szórt a füvön-bokron lóbálódzó, tengernyi vízcseppre, sziporkázó ékszerré varázsolta a harmat mosdatta pókhálót.”

Széchenyi Zsigmond 1928-ban másodmagával a fekete kontinensre utazott, eladdig sosem látott nagyvadak vadászata és trófeáik begyűjtése céljából. Az ott eltöltött fél év alatt naplót vezetett, amelyben egyaránt helyet kapnak az út emlékezetes pillanatai, a vadászélmények, a helybéli látványosságok és emberek egzotikuma. Hiszen bármennyire is emlékeztette a szerzőt Kenya néhány vidéke az otthoni tájakra, elég volt egy pillantás a mögötte osonó fegyverhordozóra, hogy annak fekete képe azonmód visszarántsa Afrikába.

A nem mindennapi igénybevétel (különösképpen az elefántvadászat fáradalmai) alaposan próbára tette az expedíció tagjait, főként az utolsó két hónapban romlott le nagyon az egészségi állapotuk. De minden szenvedést feledtetett számukra az a néhány pillatat, amikor egy sikeres lövés következtében újabb trófeával gyarapodtak a vadászok.

Szokás szerint számos fényképet is készített, melyek nem csak időtlen emléket állítanak az időközben részben elpusztult trófeáknak, hanem képileg is visszaadnak valamit az akkori szafari hangulatából, Afrikából.

Széchenyi könyve nem egyszerű vadásznapló, hanem a környezetét kíváncsi szemmel megfigyelő európai beszámolója a fekete kontinensről. A naplóban jól elfér egymás mellett az angol gyarmati rendszer leírása és a civilizáció kontra természeti népek kitárgyalása.