Főkép

Odd Thomas azon túl, hogy különlegesen erős hatodik érzékének köszönhetően nem élhet egyszerű, hétköznapi életet, bár nagyon szeretne, egy különlegesen élénk fantáziával megáldott (vagy megvert) író, Dean Ray Koontz agyszüleménye, és A halottlátó, A lélekgyűjtő és A szerzetes után immáron negyedik alkalommal lehetünk részesei nem mindennapi kalandjainak. Bár ez a mostani valahol sokkal hétköznapibb, valahol meg sokkal elszálltabb, misztikusabb, mint azt ebben a sorozatban megszokhattuk.
 
Odd ezúttal egy kis tengerparti városkában dekkol, persze nem azért, hogy nyaraljon, sokkal inkább azért, mert történni fog itt valami, amihez neki valamilyen szinten köze lesz. Ennél több részletet sajnos visszatérő, az őt üldöző és mindent elnyelő vörös áradatról szóló rémálmában sem láthatunk. Persze ebben nincs semmi újdonság sem Odd, sem számunkra. Megszoktuk már, hogy „hősünk” esetében a dolgok már csak ilyenek: először homályosak, aztán meg életveszélyesek. Természetesen most sincs ez másként: ahogy haladunk előre a történetben, Oddnak egyre több emberrel gyűlik meg a baja: először a helyi pappal, majd a hatóság embereivel. Hiába na, ez az önironikus humorral megáldott fiatal szakács nem kispályázik: rögtön a legnagyobb „kutyákkal” akasztja össze a bajszát.
 
Persze lehet, hogy mindez nem történne meg, ha nem ismerkedett volna meg azzal a rendkívül különös lánnyal, akinek a sorsáért furcsa felelősséget érez, és aki valamiképpen kapcsolatban áll azzal a rémséges álommal is. De találkoztak, tehát ha tetszik, ha nem, Oddnak mennie kell az úton, még ha ennek szélei olykor el is mosódnak, mert az álmában látott fenyegetés globális. Vagyis nagyon-nagyon sok ember élete kerülhet veszélybe, ha a gonoszok terve megvalósul. Ezt meg ugyebár egyetlen jó érzésű „hős” sem hagyhatja? Persze, hogy nem. Odd tehát a saját szerény, de általában nagyon is hatékony eszközeivel szembeszáll a helyi rosszfiúkkal. A város pedig közben egyre nagyobb ködbe burkolódzik. De ez a köd valahogy nem természetes. Mint ahogy az időnként felbukkanó prérifarkasok is nagyon, de nagyon furán viselkednek.
 
Sajnos úgy tűnik, Odd Thomas történeteivel Dean Ray Koontz valahogy nem a megfelelő irányba halad. Hiányzik belőlük az eredetiség, az a fajta egyszerűnek tűnő, mégis összetett cselekmény, amit egy ilyen kaliberű szerzőtől elvárnánk. Valahogy olyan érzésem van, mintha egy karrierje csúcspontján régen túljutott, megélhetési gondokkal küzdő szerző összecsapott munkáit venném kézbe. Pedig tudom, érzem, hogy ebben az emberben még rengeteg jó történet van. Kérdés, vajon miért nem hagyja felszínre törni őket? Vagy lehet, hogy tévedek, és ő ennyire volt hitelesítve? Remélem, nem így van. Mivel ez a történet egyértelműen úgy ért véget, hogy a befejezés magában hordozza a folytatást, minden csalódottságom ellenére esélyt fogok adni Odd Thomas következő kalandjának is.
 
A szerző életrajza
 
Részlet a regényből