Scott Adams: A munka öröme
Írta: Uzseka Norbert | 2009. 07. 20.
Dilbertet, a multicégnél dolgozó számítógép-programozót talán nem kell bemutatnom (ha mégis, az alábbi cikkben már megtettem), hiszen egyike napjaink leghíresebb képregényfiguráinak.
A róla és munkatársairól szóló képsorokon keresztül bepillanthatunk a multinacionális, gigászi nagyvállalatok világába, ahol kalickába zárt, nyakkendős szerencsétlenek robotolnak, zömükben olyan emberek, akik valójában nem értenek ahhoz, amit csinálnak, ám a főnökük még annyira sem.
Amennyire szórakoztató, humoros a képregény, annyira precíz, kíméletlenül pengeéles kritikája a nyugati civilizációnak, Uram bocsá’ a kapitalizmusnak, és számos elemzésnél ékesebben szól arról, hogy minek köszönhető a világgazdasági válság.
Jelen cikkem tárgya azonban nem képregény - a Dilbert képsorok csupán illusztrációként szolgálnak Scott Adams szövegéhez.
Leginkább olyan ez a kiadvány, mintha a különféle üzleti önfejlesztő meg tutitippeket megmondó menedzserkézikönyvek paródiája volna, bár kétségkívül súlyosabb azoknál.
Állítólag a kötet harmadik részében található láthatatlan lapok miatt, de Scott Adams-nél sosem lehet tudni. Merthogy igazi mókamester ő, és még akkor sem lehetünk benne biztosak, hogy nem viccel, amikor komoly.
És A munka öröme simán van olyan mókás, mint a képregények. Különösen a Vidámságok mások kárára és Irodai tréfák fejezeteken lehet jókat derülni.
Utóbbiak között számos, Adams olvasóitól származó igaz történet található – de ha mind városi legenda csupán, akkor is szívből jövő gonosz kacajt ébresztenek az olvasó ajkain.
Olyan remek poénok sorakoznak itt, hogy egy pillanatra szinte bántam, hogy én egészen másfajta munkahelyen dolgozom, ahol nincs kin kipróbálni némelyik gaztettet - de aztán nyomban magamhoz tértem.
Egyébként a könyv gerincét az az elképzelés adja, hogy a munkának igenis lehet öröme.
Igaz, nem pont az, amire apáink-nagyapáink gondolhattak, akik még ugye két kézzel, saját boldogulásukért, és így tovább.
Adams arra világít rá, hogy ha az ember jól ügyeskedik ezeknél az embertelen multiknál, ahol ugye arcnélküli bábokra van szükség, akkor valóban hasznosan és jó közérzetben töltheti a munkaidőt, akár a munkahelyétől távol is.
És sokkal jobb tippekkel szolgál annál, mint hogy meg kell kérni a szomszédos kalicka lakóját, hogy helyettünk is lyukasszon a bejáratnál.
Miután felvázolja, miért és hogyan fial pénzt a boldogság, elmondja, Hogyan szereld le a főnöködet; a Privát munka az irodában című fejezetben pont arról ír, amit a fejezet címe sugall, utóbb a meetingek túlélési stratégiáit, a kollégákkal való bánásmód csínját-bínját, majd a humor és kreativitás munkahelyi alkalmazásának know-how-ját osztja meg velünk, s végül a kritika lenyelése és a siker árnyoldalai terén szerzett tapasztalainak színes tárházába is bepillantást enged. S legvégül egy valóban hasznos Utolsó utóirattal búcsúzik.
Kétségtelen, hogy a közgazdász végzettségű Adams, amint azt kritikusai bőszen hangsúlyozzák, cinikus egy pofa. De hát a multikra jellemző elmebajos körülményeket nem is lehet humor nélkül kibírni.
És amellett, hogy szórakoztat, tényleg be-beszúr néhány hasznos gondolatot is. Úgy értem, nem csak olyat, amivel jót derülhetünk munkatársaink vagy a góré kárára, de ami jól jön az életben is.
A róla és munkatársairól szóló képsorokon keresztül bepillanthatunk a multinacionális, gigászi nagyvállalatok világába, ahol kalickába zárt, nyakkendős szerencsétlenek robotolnak, zömükben olyan emberek, akik valójában nem értenek ahhoz, amit csinálnak, ám a főnökük még annyira sem.
Amennyire szórakoztató, humoros a képregény, annyira precíz, kíméletlenül pengeéles kritikája a nyugati civilizációnak, Uram bocsá’ a kapitalizmusnak, és számos elemzésnél ékesebben szól arról, hogy minek köszönhető a világgazdasági válság.
Jelen cikkem tárgya azonban nem képregény - a Dilbert képsorok csupán illusztrációként szolgálnak Scott Adams szövegéhez.
Leginkább olyan ez a kiadvány, mintha a különféle üzleti önfejlesztő meg tutitippeket megmondó menedzserkézikönyvek paródiája volna, bár kétségkívül súlyosabb azoknál.
Állítólag a kötet harmadik részében található láthatatlan lapok miatt, de Scott Adams-nél sosem lehet tudni. Merthogy igazi mókamester ő, és még akkor sem lehetünk benne biztosak, hogy nem viccel, amikor komoly.
És A munka öröme simán van olyan mókás, mint a képregények. Különösen a Vidámságok mások kárára és Irodai tréfák fejezeteken lehet jókat derülni.
Utóbbiak között számos, Adams olvasóitól származó igaz történet található – de ha mind városi legenda csupán, akkor is szívből jövő gonosz kacajt ébresztenek az olvasó ajkain.
Olyan remek poénok sorakoznak itt, hogy egy pillanatra szinte bántam, hogy én egészen másfajta munkahelyen dolgozom, ahol nincs kin kipróbálni némelyik gaztettet - de aztán nyomban magamhoz tértem.
Egyébként a könyv gerincét az az elképzelés adja, hogy a munkának igenis lehet öröme.
Igaz, nem pont az, amire apáink-nagyapáink gondolhattak, akik még ugye két kézzel, saját boldogulásukért, és így tovább.
Adams arra világít rá, hogy ha az ember jól ügyeskedik ezeknél az embertelen multiknál, ahol ugye arcnélküli bábokra van szükség, akkor valóban hasznosan és jó közérzetben töltheti a munkaidőt, akár a munkahelyétől távol is.
És sokkal jobb tippekkel szolgál annál, mint hogy meg kell kérni a szomszédos kalicka lakóját, hogy helyettünk is lyukasszon a bejáratnál.
Miután felvázolja, miért és hogyan fial pénzt a boldogság, elmondja, Hogyan szereld le a főnöködet; a Privát munka az irodában című fejezetben pont arról ír, amit a fejezet címe sugall, utóbb a meetingek túlélési stratégiáit, a kollégákkal való bánásmód csínját-bínját, majd a humor és kreativitás munkahelyi alkalmazásának know-how-ját osztja meg velünk, s végül a kritika lenyelése és a siker árnyoldalai terén szerzett tapasztalainak színes tárházába is bepillantást enged. S legvégül egy valóban hasznos Utolsó utóirattal búcsúzik.
Kétségtelen, hogy a közgazdász végzettségű Adams, amint azt kritikusai bőszen hangsúlyozzák, cinikus egy pofa. De hát a multikra jellemző elmebajos körülményeket nem is lehet humor nélkül kibírni.
És amellett, hogy szórakoztat, tényleg be-beszúr néhány hasznos gondolatot is. Úgy értem, nem csak olyat, amivel jót derülhetünk munkatársaink vagy a góré kárára, de ami jól jön az életben is.