Főkép

Aki először találkozik Jorge Luis Borges esszéivel, talán ijesztően hathat rá az a roppant tudás, amivel az argentin író-költő a témáit kezeli, kifejti, alátámasztja. Különösen tiszteletet parancsoló az a könnyedség, amivel a lokális, partikuláris kulturális jelenségeket néhány idézettel, párhuzammal vagy találó megfeleltetéssel az egyetemeshez kapcsolja, majd oda-vissza ugrálva a két réteg között, sűrű, szinte felszakíthatatlan gondolatszövetet sző a különféle nemű ideákból.
 
E metódus látványos példája a rögtön a kötet elején szereplő „A tangó története”, melyben a gaucsó hagyományhoz társítható, populáris műfajt – az univerzálisba ágyazva – a magas kultúra szférájába emeli. A tangó mindegy megdicsőül, átlényegül az esszében, amely ha nem is közvetlenül, de a közgondolkodásba beépülve, egyfajta búvópatak-hatásként előkészíthette a terepet a Piazzolla-féle nuevo tango két évtizeddel későbbi forradalmához. Ám az irodalmat nem elsősorban az argentin tradíció felől közelíti Borges, jóllehet „Az argentin író és a hagyomány” című esszé pontosan ezzel, a saját és a világ irodalmának egymáshoz illesztésével próbálkozik.

Számára sokkal fontosabb a folyton változó irodalmi áramlatok lüktető elevensége, a spanyol és angolszász irodalmak (mindenekelőtt Cervantes és Shakespeare) hatása és jelentősége, és – ami különösen érdekes –, a nyelv és a költői eszközök furcsa változásai, az eredetiség és a műviség, az organikus fejlődés és az átvett vagy modorosnak tetszően irodalmias megoldások kérdései. Mindehhez egyrészt a filozófiának a gondolkodókat nominalistákra (arisztoteliánusokra) és realistákra (platonistákra) való felosztásával, másrészt a múlt elioti, folytonos újraértelmezésének-újraértelmeződésének elméletéből kiindulva közelít.

Talán éppen metódusából következik, hogy számos gondolat visszatér írásaiban, ám az is elképzelhető, hogy bizonyos filozófiai, metafizikai problémák a többinél hosszabb ideig, úgy is mondhatnánk, gyötrőbb, megoldhatatlanabb dilemmaként foglalkoztatták őt.
 
A problémák közül is legfontosabb az idő és az örökkévalóság dichotómiája. Akár már az elioti princípiumból is levezethető, hogy a múlt nem fix létező, hiszen a jelen folyamatosan megváltoztatja, újraértékeli, átrendezi azt. S mivel a jövő még bizonytalan, kizárólag a jelen tudás és a jelen tudása jelenthet érvényes tudást. De Borges még ennél is tovább megy, és a filozófiai iskolák saját érvrendszereit, elsősorban a ciklikusság feltételezését felhasználva, több esszéjében is bizonyítja az idő, a kronologikus idő nem-létét.
 
Ugyanígy több írásban bukkan fel a regressus in infinitum matematikai-filozófiai módszere, amivel az örökkévalóság ikertestvére, vagyis a végtelen fogalmát és természetét igyekszik meg- és felfoghatóvá tenni. Ehhez gyakran hívja segítségül Eleai Zénón paradoxonját, mellyel a mozgás (továbbgondolva a tér) létezése cáfolható, leginkább dialektikai-logikai alapon. S noha mindezekből arra következtethetünk, hogy szerinte nincs tér, se idő, szellemével és akaratával Borges egész, önállónak is tekinthető univerzumot teremt, melyben gondolati utazásra invitálja az olvasót. És eszméihez, módszeréhez, világszemléletéhez híven ennek az útnak minden szakasza magában foglalja a mindenséget (a végtelent és az örökkévalót), vagy legalábbis annak ígéretét.