FőképA szerzőt, azt hiszem, senkinek sem kell bemutatnom, hiszen tízegynéhány éve folyamatosan velünk van (színpadon, képernyőn, mozivásznon), humora, markáns egyénisége pedig senkiével össze nem téveszthető.
 
Ebből a könyvből most az is kiderül, mennyire fontos számára az utazás. De persze nem a csoportoknak szervezett körutazásokat kedveli, hanem az egyéni, idegenvezető, turistabusz és kötelező látnivalók nélküli világjárást.
 
Egyéni látásmódja miatt senki ne várjon tőle hagyományos értelemben vett útleírást, hanem valami nagyon modern felfogású beszámolót, ami bárhogyan is nézem, leginkább blogbejegyzések laza sorozatára hasonlít.
 
Teljesen személyes, nem tuszkol felesleges háttér-információkat az olvasó fejébe a meglátogatott helyek múltjáról és jövőjéről, nem foglalkozik tudálékos módra nevekkel és dátumokkal.
 
Helyette személyes tapasztalatairól mesél: milyenek idegenben az utak, milyenek az utcák, hogy viselkednek az emberek, mi az, aminek láttán eláll a lélegzet; milyen internetezni Afrikában; mennyire indokolt az önmérséklet, ha Kínában helyi ételekre támad gusztusa az embernek.
 
Szabó Győző kíváncsisága, nyitottsága és humorérzéke is a könyv előnyére válik. Ő valóban végigeszi és -issza a helyi specialitásokat – ami ugyebár önmagában véve sem semmi teljesítmény.
Aztán ott van még nyughatatlansága, aminek eredményeként nem elterül a tengerparton és egy hétig sütteti magát a napon, hanem folyamatosan jön-megy, nézelődik, alkudozik az árusokkal, s ha lehetősége adódik bekukkant a hátsó utcákba, sőt, a lakóházakba is.
 
A kötet másik erénye a rengeteg fotó, melyeknek közös jellemzője, hogy mindegyik jól sikerült (sehol egy életlen felvétel), ráadásul témájuk többnyire a helyi élet idegenségét vagy furcsaságát örökíti meg.
 
A mellékelt DVD lemez már más tészta, mivel a vágásnak köszönhetően inkább hasonlít egy útifilmből összevágott videoklipre, mintsem egy megszokott „apu-mindent-felvesz-amit-látott” típusú unalmasan mulatságos home videóra.
 
Nekem tetszett Szabó Győző könyve, mert megpendítette bennem az idegen tájakra vágyódás avatisztikus érzését, amit még vándorló őseimtől örököltem.
Ráadásul ismételten bebizonyította, hogy nem csupán a szervezett csoportos túrákkal járhatjuk be a világot, hanem másodmagunkkal is, és így sokkal közvetlenebb élményben lehet részünk.
Azért nyelvtudás és talpraesettség nem árt, ha van az „útiholmink” között…