Főkép A 2009-es Könyvhét egyik érdekes – és számomra emlékezetes – programja volt a Gerbeaud cukrászda különtermében tartott sajtótájékoztató.
Sass Sylvia nyitómondatai után a jelenlévő érdeklődők csodálkozva néztek össze, mivel élőben a hangja annyira más, mint amit képzeletben egy világhíres operaénekesnőhöz társít az ember.
Persze hallottam, hogy beteg volt, és éppen ezért kellett otthagynia az operát (és tölti a telet kellemesebb éghajlat alatt), de megint más hallani valamiről, és megint más személyesen megtapasztalni azt.
 
Az első látásra is nyilvánvaló volt, hogy a betegség ellenére is megmaradt alkotó embernek, aki ugyan kevesebbet énekel, mint korábban, de teremtő energiáit más múzsák áldásával teljesíti ki. Például fest.
Képeit – melyek végleges formájukat számítógépen nyerik el – lehet szeretni vagy épp ellenkezőleg, de nyilvánvalóan látszik rajtuk, milyen hangulatban készültek.
 
Ennek ellenére az Álmok éneke nem képeskönyv, hanem versek gyűjteménye, ahol csupán kiegészítésként, hangulatfokozóként vannak jelen a képek. A költeményekben egy töprengő és érző ember gondolatai fogalmazódnak meg – egyszerű nyelvezettel, különösebb formai kötöttségek nélkül, ahogy papírra kívánkoztak.
 
Mégis szépek, akár egy szál búzavirág az út mentén. Csak ugye ebben az esetben nem az illat és a látvány emlékezetes, hanem a szavak csengése, a gondolatok egyetemessége: mit jelent egy társ, a szomorúság, az emlékezés.
Finom szavakkal megfestett versképek ezek, melyek egyaránt szólnak Sass Sylviáról és szólnak hozzánk. Hogy meghalljuk-e… csak rajtunk múlik.