Főkép

Gerlóczy Márton, az immáron negyedik kötetét megjelentető fiatal, ámde annál ígéretesebb szerző új regényében a leghétköznapibb, mégis az egyik, talán mindenki számára legérdekesebb világba merül alá: egy csemegepultos bőrébe bújva szimatol körbe Budapest utcáin, ahol néha a füstölt hús, néha pedig a női parfüm illatát követve építgeti szerteágazó „kapcsolatrendszerét”, amely minél szélesebb, annál kiábrándítóbb.
 
Sokszínű és érdekes tablót tár elénk a fiatal szerző, és ha jobban megfigyeljük a mű egyre ismétlődő motívumait (a napi rutint, amely szinte mindennap ugyanaz: csemegepult, kocsma, nők), egy egyre jobban kiélesedő képet kapunk a minket körülvevő valóságról.

Gerlóczy első olvasásra szinte csak negatívnak tűnő szereplőt vonultat fel: őrültek, alkoholisták, sokféle barát, és a nőtípusok igen széles skálája.
 
A csemegepult mögül kilesve, amely a könyvben nem fikció, hisz a szerző valóban megtapasztalta ezt az életformát is, elénk tárul az a világ, amelynek mi is részesei vagyunk, azonban sokszor képtelenek vagyunk belátni, mennyire abszurd, kacagtató vagy éppen lehangoló ez a lét: az első benyomás után alkotott képre rácáfolva egy idő után kiderül, hogy a regény szereplői egytől-egyig pozitívak. Hiszen ezek az izgalmas őrültek mind mi vagyunk, a könyv eseményeit pedig nem más, nem csupán a szerzői gondolat, hanem mi is irányítjuk, puszta létezésünkkel és érdektelennek tűnő életeinkkel.
 
A kritikusi szemüveg, amely mögül a szerző a nappali életébe be- és kilépő „átutazókat”, a vásárlókat vizslatja, általában este sem kerül le. A vásárcsarnokban, a kocsmákban és más különböző módokon megismert nők ugyanis rendszerint egy, a női olvasók szemében különösen kegyetlennek tűnő tükörbe nézhetnek, ha a csemegepultossá lett íróval, a Márczy Lajos álnév mögé rejtett Gerlóczy Mártonnal találkoznak az ágyban és azon kívül.
 
Olvasás közben talán nem csak én éreztem néha kellemetlenül magam a kalandok rendkívül negatív írói leképezése miatt. Néha ugyanis kiábrándító volt az a kíméletlen kritika, amelyet a szerző megfogalmazott egy-egy nővel, vagy akár több nővel kapcsolatban.

Ezt a tendenciát azonban mégsem tudtam bírálóan figyelni az egyre képtelenebb történetek során: a különleges humorral és fanyar ürességgel fűszerezett stílus ugyanis segített feloldani a kétkedést, és néha még azt is segített elfeledtetni, hogy tulajdonképpen ahogyan akárki más, én is lehetek, lehetnék reszkető nő egy ilyen kegyetlen tükör előtt.
 
Azonban korántsem ez az, ami a könyvvel kapcsolatban a legérdekesebbként eszembe jutott. Néhol csupán furcsán éreztem magam, néhol azonban elképzelhetetlennek tartottam, hogy egy ennyire depresszív hangulatú, szinte kizárólag valóságos, és leginkább sorstalan, elesett magyar szereplőket felvonultató könyv hogyan lehet ennyire oldott, humoros és szinte letehetetlen. A kulcs talán a szerzői attitűdben rejlik, ez azonban azt hiszem megfejthetetlen.
 
A könyv lezárása azonban, az olvasás során szerzett korábbi jó tapasztalataimmal ellentétben csalódást okozott.
A tükör mintha csak egyszerű szemlélődővé, vagy sokkal inkább elbeszélővé vált volna, aki bár hűen a regény szerkesztéséhez, csak a valóságról ír, mégis eltolja kissé a szentimentalizmus irányába a naplóbejegyzésekből összefűzött könyv hangulatát.

Lehet, hogy erre nem lett volna szükség, azonban előfordulhat, hogy mégis pontosan erre volt. A konklúzió ugyanis szükséges a regény végén, hiszen ha Gerlóczy eddig is magabiztosan állította, hogy ami itt van, bizony nem több, mint pocsék, mondanivalóját miért ne fokozhatná még?