Főkép1

Amikor a fejed a pezsgőbe száll
…avagy hogyan viszi haza a hétfői zöld dettó a folyó drága emlékeit...

Nehéz szívélyesnek maradni, amikor az életedért harcolsz, még akkor is, ha ez az élet nem sokat ér.
Még akkor is, ha csak egy rakás agyag vagy.

Valamiféle lövedék – gondolom, kő – csattant a téglafalnak néhány hüvelyknyire tőlem. Szúrós kőpor freccsent az arcomba. Nem volt semmi, ami mögött fedezéket találhattam volna, csak egy csurig megtöltött szemeteskuka. Megragadtam a fedelét, és magam elé lendítettem.
Épp időben. Az újabb lövedék a kukafedélnek csapódott, és a műanyagot horpasztotta be – a mellkasom helyett.
Valaki kiszúrt magának.
Néhány pillanattal korábban a sikátor jó helynek tűnt ahhoz, hogy elrejtőzzek és kissé kifújjam magam. De most ehelyett éppen a hűvös homály árult el. Még egy dettó is kibocsát némi testmeleget. Béta és bandája sohasem hoznak magukkal lőfegyvereket ebbe a városrészbe – nincs merszük hozzá –, de a parittyáik infravörös irányzékkal vannak felszerelve.
Ki kellett jutnom az árulkodó sötétségből. Így amíg a lövész újratöltött, felemeltem hevenyészett pajzsomat, és az Odeon negyed felé iramodtam.
Kockázatos lépés volt. A hely hemzsegett az archóktól, akik a kávéházakban vacsoráztak, vagy éppen a puccos színházak környékén korzóztak. Párok sétálgattak kart karba öltve a rakparton, a folyóparti szellőben. Csak néhány hozzám hasonló színeset lehetett látni – többnyire pincéreket, akik baldachinos asztalok mellett szolgálták ki a finombőrű elitet.
Nemigen fogadnak tárt karokkal ebben a körzetben, ahol a magamfajták tulajdonosai gyűlnek össze, hogy élvezzék hosszú, érzéki örömökkel teli életüket. Viszont ha a mellékutcákban maradok, akkor a saját fajtám aprított volna haleledellé. Ezért inkább próbára tettem a szerencsémet.
A francba. Mekkora tömeg, gondoltam, miközben átfurakodtam a téren, azt remélve, sikerül nem hozzáérnem valamelyik bóklászó archóhoz. Bár komoly képet vágtam – mintha okkal s joggal lettem volna ott –, mégis úgy kitűntem a többiek közül, mint rút kiskacsa a hattyúrajból, és nem csak a bőröm színe miatt. Tépett papírruháim magukra vonták a figyelmet. Meg egyébként is, nem túl könnyű kifinomultan mozognod, amikor épp egy kukafedéllel hadonászol, hogy legyen valami létfontosságú szerveid, meg a mögötted lévő sikátor között.
Ismét élesen a műanyagnak csapódott valami. Amint hátrapillantottam, láttam, amint egy sárga színárnyalatú figura leereszti a parittyáját, hogy újratöltsön. Lopakodó alakok bámultak felém a homályból, azt latolgatva, hogyan tudnának becserkészni.
Belevetettem magam a tömeg sűrűjébe. Csak nem folytatják a lövöldözést, megkockáztatva, hogy egy valószemélyt is eltaláljanak?
Az ősi ösztön – amelyet alkotóm égetett agyagtestembe – fennhangon követelte, hogy fussak. De most újabb veszélyekkel kellett szembenéznem – az engem körülvevő archetipikus emberi lények részéről. Így inkább megpróbáltam előadni a szokásos udvariassági formulákat; meghajoltam és oldalra léptem a párok elől, akiknek eszükbe se jutott volna kitérni, vagy lelassítani lépteiket egy közönséges dettó kedvéért.
Maradt még egy-két percnyi hiú remény. A nők lekezelően néztek keresztül rajtam, mintha nem is léteznék. A férfiak inkább voltak zavarodottak, mint ellenségesek. Egy meglepett fickó még utat is adott nekem, mintha csak való volnék. Visszamosolyogtam rá. Egyszer talán majd én is megteszem ugyanezt a te dettódnak, haver.
A következő fazon viszont a legkevésbé sem volt elégedett, amikor kitértem az útjából. Menet közben jól oldalba bökött a könyökével, aztán rámvillantotta sápatag szemét, azt remélve, hátha méltatlankodni kezdek.
Meghajoltam, kegyeibe férkőzendő bocsánatkérő mosolyt erőltettem az arcomra, és oldalra léptem az archó elől, miközben megpróbáltam valami kellemes emlékre összpontosítani. Gondolj a reggelidre, Albert. A kávé és a frissen sült fánkok illatára. Azokra az egyszerű örömökre, amelyekben ismét részed lehet, ha sikerül túlélned a mai éjszakát.
„Nekem” biztosan részem lesz bennük, mondta egy belső hang. Még ha nem is ebben a testben.
Igen, jött a válasz. De az nem én leszek. Nem teljesen én.
Elhessegettem magamtól a régi egzisztencialista dilemmát. Különben is, az olcsó haszonduplikátumok – mint én – képtelenek a szaglásra. Pillanatnyilag aligha lettem volna képes átérezni a dolog lényegét.
A kék szemű fickó vállat vont, és sarkon fordult. De a következő pillanatban a bal lábam mellett a padlónak csapódott valami, miután végigpattogott a sétatéren.
Béta igencsak kétségbe lehet esve, ha a való polgártársak tömegének kellős közepén lövöldöz rám kövekkel! Az emberek körbepillantottak. Összeszűkült szempárok meredtek rám.
Ráadásul, ha belegondolok, ez a nap egészen jól kezdődött.
Megpróbáltam sietősebbre fogni, és sikerült is még néhány métert tovább haladnom a téren, mígnem három fiatal férfi – három jólöltözött, fiatal archó – szántszándékkal elállta az utamat.
– Nézzétek meg ezt az öszvért – mondta a legmagasabbik. Egy másik – akinek a divatnak megfelelően áttetsző volt a bőre, és vöröses a szeme – felém bökött az ujjával.
– Hé, dettó! Hová olyan szaporán? Nem létezik, hogy még mindig utóéletben reménykedsz! Ki akarna visszakapni így, cafatokban?
Tisztában voltam azzal, hogyan nézhetek ki. Béta bandája elég tisztességesen elagyabugyált, mielőtt sikerült volna megszöknöm. Akárhogy is, alig egy-két órám volt hátra a megromlásig, és repedező pszeudohúsomon tisztán látszottak az enzimbomlás jelei. Az albínó ráröhögött a kukafedélre, amelyet pajzs gyanánt hurcolásztam magammal. Hangosan szimatolt, és elfintorította az orrát.
– És bűzlesz is. Mint a szemét. Elmegy az étvágyam tőled. Hé! Lehet, hogy okunk van polgári panaszbejelentést tenni, mit gondoltok?
– Aha! Ehhez mit szólsz, gólem? – kárörvendett a magasabbik. – Add meg a tulajod kódját! Köhögj fel egy kis kártérítést a vacsoránkért!
Engesztelően emeltem fel a kezem.
– Ugyan, srácok. Sürgős megbízatást teljesítek az eredetimnek. Tényleg haza kell jutnom. Biztos vagyok benne, hogy ti is utáljátok, ha nem engedik hozzátok a dettóitokat.
A zajos és nyüzsgő Upas utca felé pillantottam, a három férfi mögé. Bárcsak sikerülne eljutnom a taxiállomásig, de legalább a Defense sugárút rendőrőrséig. Csekély összegért fagyasztott menedékhelyet biztosítanának, amíg a tulajdonosom értem jön.
– Sürgős, mi? – szólt a magas. – Ha a prímód ilyen állapotban is vissza akar kapni, akkor biztos hajlandó fizetni is érted, he?
A harmadik tinédzser, egy köpcös, mélybarna bőrű, tüskehajú srác jóval együtt érzőbbnek bizonyult.
– Jaj, hagyjátok már békén szerencsétlen zöldit. Látjátok, mennyire haza akar jutni, hogy kiönthesse a lelkét. Ha nem hagyjuk neki, lehet, hogy a tulaj bírságol meg minket.
Elég meggyőző fenyegetés volt. Még a magas fickó is elbizonytalanodott; olybá tűnt, már-már visszavonulót fúj.
Aztán Béta lövésze ismét tüzelt a sikátorból; a combomat találta el, a kukafedél-pajzs alatt.
Bárki, aki másolta már magát, és aztán visszatöltött, jól tudja, hogy a pszeudohús is képes fájdalmat érezni. Égető kín nyilallt belém, és nekitántorodtam az egyik ifjúnak, mire az kiabálva lökött el magától.
– Tűnjél innen, te bűzlő izé! Láttátok? Hozzám ért!
– Most megfizetsz, te agyagkupac! – tette hozzá a magas. – Lássuk az azonosítódat!
Bár még mindig borzongtam, sikerült úgy elhelyezkednem, hogy a srác éppen a sikátor és énközöttem legyen. Üldözőim most aligha mernek lőni – nem kockáztatják meg, hogy egy archót találjanak el.
– Bolond – mondtam. – Nem látod, hogy meglőttek?
– Na és?
Az albínó orrlyukai elvörösödtek.
– Az én dettóimból rendre háborúbulikon facsarják ki a lelket, mégsem nyavalygok. Főképp nem balhézok egy olyan helyen, mint az Odeon! Most pedig lássuk azt az azonosítót!
Elém tartotta a markát, mire én reflexszerűen a homlokomhoz nyúltam, ahol személyazonossági implantátumom rejtőzött. Egy dettó felszólításra mindig köteles megmutatni az azonosítóját a valószemélyeknek. Az incidens sokba fog kerülni nekem... vagyis alkotómnak. Hogy a szemantikai különbségnek van-e jelentősége, az attól függ, sikerül-e hazajutnom a következő egy óra során.
– Rendben. Hívj rendőrt, vagy döntnököt – mondtam, miközben pszeudobőröm fedőlapjával babráltam. – Meglátjuk, ki fizet majd bírságot, kölyök. Én nem harcszimulációkkal szórakozom. Egy okleveles nyomozó duplikátumával kekeckedsz. Akik rám lövöldöznek, azok pedig bűnözők...
Alakokat pillantottam meg a sikátorból előbukkanni. Béta bandájának sárga bőrű tagjait. Papíröltözetüket simítgatták, és igyekeztek roppantmód ártatlannak tűnni a sétálgató archók tömegében; hajlongtak, és kitértek az útból, mintha tiszteletteljes küldöncfiúk lettek volna, akik arra sem érdemesek, hogy figyelemre méltassák őket. S akik nem mellékesen roppantmód sietnek.
A francba. Még sohasem láttam Bétát ennyire elkeseredettnek.
– ...és az agyam olyan bizonyítékokat hordoz, amelyek kulcsfontosságúak lehetnek egy fontos eset megoldásában. Biztos, hogy ti akartok felelősek lenni azért, ha meghiúsul?
Kettő a tinédzserek közül bizonytalankodva lépett hátra. Én meg fokoztam a nyomást.
– Ha nem engeditek, hogy a tulajdonosom dolgait intézzem, hivatalos személy akadályoztatásáért fog beperelni benneteket!
Jókora tömeg csődült össze körülöttünk. Ez lelassíthatja Béta csapatát, viszont az idő nem nekem dolgozott.
De hoppá – a harmadik, mesterségesen áttetszővé tett bőrű huligánt nem sikerült megriasztanom. A csuklóképernyőjén pötyögtetett.
– Nagy vagy, gólem. Elég lóvé van a bankszámlámon ahhoz, hogy egy hús-vér kihágást is kipengethessek. Viszont ha már úgyis fizetnünk kell a dettó tulajának, akkor legalább legyen meg az az örömünk, hogy előtte alaposan elintézzük.
Jól kidolgozott izmok erejével ragadta meg a karomat – valódi izmokkal, nem olyanokkal, mint az én vérszegény utánzataim. A szorítás fájt, az meg még inkább, hogy tudtam: ezzel kijátszottam a kártyáimat. Ha tartom a számat, talán elengedtek volna. Most az agyamban elraktározott adatok elvesznek, és végül Béta győz majd.
A fiatalember színpadias mozdulattal emelte fel az öklét; a csődületnek produkálta magát. Egyetlen csapással akarta elroppantani a nyakamat.
– Hagyd futni szegényt! – dünnyögte valaki, de az ellentábor – jóval hangosabban – arra biztatta, hogy folytassa.
Ekkor robaj visszhangzott végig a téren. Átkozódó kiáltások harsantak. Nézőközönségünk a közeli étterem felé fordult, ahol vendégek ugráltak fel a terasz egyik asztalától, a kiömlő ital és a szétspriccelő üvegszilánkok elől. Egy zöld bőrű pincérfiú letette a tálcáját, bocsánatkérő szavakat motyogott, és ronggyal próbálta lesöpörni a csillogó szilánkokat a feldúlt vendégekről. Aztán megcsúszott, és az egyik tajtékzó kuncsaftot is magával rántotta, meglehetősen látványos farra esést produkálva. A csődületen végighullámzott a röhögés, amikor az étterem főpincér-dettója előviharzott, és kíméletlenül gyalázni kezdte a zöldit, lecsillapítandó az eláztatott vendégeket.
Egy pillanatig senki sem figyelt rám, kivéve az albínót, aki meglehetősen hervadtnak tűnt most, közönségét veszítve.
A pincér tovább játszotta a szerencsétlent, és a szétázott ronggyal pacsmagolta a dühödt archókat. De egy röpke pillanatig a zöld fej felém fordult. Gyors bólintásának jelentése volt.
Élj a lehetőséggel, és húzd el a csíkot.
Nem kellett biztatnia. Szabad kezemet a zsebembe csúsztattam, és egy vékony kártyát húztam elő belőle. Első ránézésre hagyományos hitelkártyának tűnt, de ahogy megragadtam, attól ezüstös fény jelent meg az egyik éle mentén, vad zümmögés kíséretében.
Az albínó rózsaszínes árnyalatú szeme elkerekedett. A dettóknak tilos fegyvert viselniük, kiváltképp illegális eszközöket. De a látvány mégsem riasztotta el. Szorítása tovább keményedett, és tudtam, hogy egy sportember, egy hazárdjátékos markában vagyok, aki még a való test épségét is hajlandó kockára tenni, ha ezáltal valami újra tehet szert. Új élményre.
Mind csak erősbödött karomon a szorítása. Játsszuk le, üzente a tekintete.
Így hát engedelmeskedtem neki, és erősen lesújtottam. A sistergő penge hús-vér ellenálláson hatolt keresztül.
Egy pillanatig fájdalom és düh árasztotta el a közöttünk levő teret. Az ő fájdalma, vagy az enyém? Az biztos, hogy az ő haragja és megdöbbenése – és mégis, egy szemvillanásnyi időre az együttérzés hullámában egyesültem a rámenős, ifjú botrányhőssel. Megtaláltam az utat kamaszos szorongásához. A sértett, önhitt büszkeséghez. A rémisztő érzéshez, amikor rádöbbensz, hogy csak egy vagy a lelkek magányos milliárdjai közül.
Súlyos árat kellett volna fizetnem habozásomért, ha tovább tart egy szívdobbanásnyi időnél. De amíg kiáltásra nyitotta a száját, kitéptem magam szorításából, és belevetődtem a kavargó tömegbe; dühödt átkozódás támadt a nyomomban, miközben a fiatalember egy csatakos csonkot lengetett.
Az én csatakos csonkomat. Törzsemtől különvált karom végén görcsösen markolásztak az ujjak az arca felé, mígnem hátrahőkölt, és undorral telve hajította messzire a vonagló végtagot.
Ugyanezzel a pillantással azt is láttam, hogy Béta két sárgája zavarodott archók között furakodik előre; pimaszul lökdösték félre a többieket, miközben követ csúsztattak csuklóparittyáikba, hogy aztán célba vegyenek. A zűrzavar közepette mit sem törődtek a szemtanúkkal, és a polgári engedettlenségi bírság lehetősége sem zavarta őket. Meg kellett akadályozniuk, hogy hazajuttassam azt, amiről tudomást szereztem.
Elejét kellett venniük annak, hogy kiönthessem szétbomló agyam tartalmát.
Meglehetősen nagy látványosság lehettem, ahogy bicegősen rohantam foszlányokban lógó tunikámban, miközben csonkolt karomból csöpögött a nedv, s mint az őrült ordítottam a riadt archókra, hogy térjenek ki az utamból. Pillanatnyilag nem voltam biztos abban, hogy mit érhetek el ezzel. A megromlással járó elbutulás talán már meg is kezdődött, amit csak súlyosbíthat a pszeudosokk és a szervfáradás.
A felfordulás láttán egy rendőr rohant be a térre a Negyedik utcából; nehézkesen mozgott suta páncélzatában, míg gyors, de védtelen kék dettói kirajzottak mellőle – nem volt szükségük parancsokra, elvégre mindegyikük tökéletesebben ismerte a prototípus akaratát, mint akár a legjobban kiképzett gyalogoshadosztály. Egyetlen fegyverük – kábítóolajjal fedett tűkben végződő ujjaik – bárkit azonnal ártalmatlanná tenne, legyen akár gólem, akár ember.
Megpróbáltam távol kerülni tőlük, és közben a lehetőségeket mérlegeltem.
Dettóm fizikailag senkinek sem ártott. Mégis kezdett rázóssá válni az ügy. Való embereknek okoztam kellemetlenséget, mi több, még fel is zaklattam őket. Tegyük fel, hogy sikerül meglógnom Béta sárga gonosztevői elől, és eljutok egy rendőrségi fagyasztóig. Az eredetimre annyi alsókategóriás polgári bírságot húzhatnak rá miattam, hogy végül magasabb összegre rúgnak majd, mint a jutalom, amit azért kapna, hogy elsőként sikerült Béta nyomára bukkannia. De akár az is megeshet, hogy a rendőrök puszta figyelmetlenségből nem tesznek hidegre időben. Mostanság gyakran megesik az ilyen.
Több magán- és köztéri kamera is rögzített, erre fogadni mernék. De vajon eléggé tisztán ahhoz, hogy egyértelműen kiderüljön a személyazonosságom? Ennek a zöldinek eleve túlságosan elnagyoltak voltak a vonásai – főleg így, Béta bandájának ökölcsapásaitól szétkenődve – ahhoz, hogy könnyedén felismerjék. Így hát egyetlen esélyem maradt. El kellett juttatnom felcímkézett porhüvelyemet valami olyan helyre, ahol senki sem találhat rá, és senki sem azonosíthatja. Hadd találják csak ki ők maguk, kivel kezdődött ez az egész balhé.
A folyó felé támolyogtam, integetve és kiáltozva hessegettem el utamból az embereket.
Amint közel értem a rakpart kikötő melletti szakaszához, hallottam, hogy egy szigorú, géppel kierősített hang rámkiált: „Állj!” A rendőrgólemek hangosbeszélőt hordanak ott, ahol többnyire szintetikus nemi szerveinket szokás... igen hátborzongató csere, de figyelemfelkeltés szempontjából tényleg beválik.
Balról sorozatos csattogást hallottam. Az egyik kő romló húsomba csapódott, míg egy másik megpattant a járdán, és mandinerből beletrafált a való rendőrbe. A kékek ezek után talán inkább Béta sárgáira figyelnek majd. Remek.
Aztán már nem maradt időm tovább gondolkodni, lévén, hogy eltűnt a lábaim alól a talaj. Az üres semmit taposták, ami meglehetősen szokatlan élmény volt számomra, legalábbis azt hiszem... Aztán belecsobbantam a zavaros vízbe.

Azt hiszem, van egy nagy baj azzal, hogy ezt a sztorit egyes szám első személyben mondom el – a hallgató tudja: végül sikerült egy darabban hazaérnem. De legalábbis elérnem egy olyan pontig, ahol tovább tudtam adni a történteket. Hol marad így az izgalom?
Rendben, tehát nem lett mindennek vége azzal, hogy belecsattantam a folyóba, pedig akár úgy is eshetett volna a dolog. Néhány gólemet harcra terveznek, például azokat, amelyeket a hobbisták küldenek ki gladiátorként a csataterekre... vagy azokat a titkos modelleket, amilyenek a pletykák szerint a Különleges Erőknek dolgoznak. Más dettók – amelyek hedonizmus céljára készülnek – némi életelánt áldoznak fel a hiperaktív örömérző sejtekért és a luxusminőségű emlékezetáttöltésért cserébe. Nagyobb összegért vásárolhatsz modelleket extra végtagokkal, vagy ultrafinomságú érzékszervekkel... és akár olyat is, amelyik tud úszni.
Én túl olcsó vagyok ahhoz, hogy trükkös megoldásokon törhessem a fejem. De van egy különleges képesség, amivel mindig felszerelem magam, és ez a hiperoxigenizáció – a dettóim sokáig vissza tudják tartani a lélegzetüket. Jól jön, ha olyan munkát végzel, hogy sohasem tudhatod, mikor fog valaki elgázosítani, otthagyni egy kocsi lehegesztett csomagtartójában, vagy élve eltemetni. Ezek mindegyikéről voltak már emlékeim. Emlékek, amelyeknek ma nem lennék a birtokában, ha a dettó agya túl hamar pusztult volna el.
Szerencsés vagyok.
A folyó – hideg volt, mint a jég a Holdon – úgy örvénylett körülöttem, akár egy eltékozolt élet. Ahogy egyre mélyebbre süllyedtem a zavaros vízben, megszólalt bennem egy hangocska – egy hang, amelyet már máskor is hallottam.
Most már add fel. Pihenj meg. Ez nem halál. Való éned tovább él. Tovább álmodja az álmaidat.
Azt a keveset, ami még megmaradt.
Igaz is. Ha elméleti szempontból nézzük, akkor az eredetim én voltam. Emlékeink csak egyetlen borzalmas nap erejéig különböztek. Egy napig, amelyet ő otthon töltött, mezítláb, boxeralsóban, irodai teendőit végezve, miközben én belevetettem magam a város másolt alvilágába, ahol az élet olcsóbb, mint egy Dumas-regényben. Jelenlegi kontinuitásom igen keveset számított, nagy léptékben szemlélve a dolgokat.
A hangocskának megszokott válaszommal feleltem.
Cseszd meg az egzisztencializmusodat.
Minden egyes alkalommal, amikor belépek a másológépbe, új dettóm évmilliárdos túlélési ösztönöket tesz a magáévá.
Nekem kell az utóéletem.
Amikorra a lábam a folyó sikamlós medréhez ért, már egyértelmű volt, hogy megpróbálom. Persze szinte semmi esélyem sem volt, de a szerencse talán mégis inkább oszt jó lapokat, ha friss pakliból dolgozik. És volt egy másik tényező is, ami tovább ösztökélt.
Nem hagyni, hogy a rossz fiúk győzzenek. Nehogy megúszhassák a dolgot.
Bár nem kellett lélegeznem, így is bajos volt mozognom, miközben úgy próbáltam fogást találni a lábammal és haladni az iszapban, hogy minden sikamlós és csúszós volt körülöttem. Sértetlen testtel is nehéz lett volna nekiindulnom, ennek meg már majdnem teljesen leketyegett az óraműve.
A látótávolság? Szinte zéró, így az emlékezetemre, valamint a tapintásra hagyatkozva próbáltam manőverezni. Először arra gondoltam, felküzdöm magam árral szemben a komphajók kikötőjéig, aztán eszembe jutott, hogy Clara lakóhajója ott horgonyoz az Odeon téri partszakasztól úgy egy kilométernyire, folyásirányban lefelé. Így abbahagytam a küszködést az erős sodrással, és inkább a javamra fordítottam; közben minden erőmmel azon igyekeztem, hogy közel maradjak a parthoz.
Segített volna, ha állítható erősségű fájdalomérzékelőkkel vagyok legyártva. De mivel híján voltam ennek a választható extrának, saját olcsóságomat átkozva, fájdalomtól eltorzult arccal próbáltam egyik lábamat a másik elé húzni a ragacsos posványban. A kemény gürcölés közepette maradt időm arra, hogy elmerengjek a fenomenológiai félelmeken, amelyekkel a hozzám hasonló teremtényeknek kell szembenézniük.
Én én vagyok. Bármily kevés is van hátra az életemből, mégis drága nekem. Ennek ellenére lemondtam arról, ami megmaradt belőle, és beugrottam a folyóba, hogy valaki másnak megspóroljak néhány kreditet.
Valakinek, aki majd az én barátnőmmel szeretkezik, és kedvére kiélvezi erőfeszítéseim jutalmát.
Valakinek, akivel minden emlékünk közös, egészen addig a pillanatig, hogy tegnap éjjel befeküdt (vagy befeküdtem) a másológépbe. Csakhogy ő otthon maradt, eredeti testében, míg én nekiindultam, hogy elvégezzem helyette a piszkos munkát.
Valakinek, aki sohasem fogja megtudni, mennyire rohadt egy napom volt.
Másolókemencét használni mindig olyan, mintha fej vagy írást játszanál. Amikor végzel, vajon a prímó lesz az, aki te vagy... az eredeti személy? Vagy éppenséggel a duplikátum, a gólem, az öszvér, az egy-napig-tartó-dettó?
Gyakorta nem sokat számít, hogy annak rendje és módja szerint visszatöltöd-e az emlékeidet, mielőtt a másolat megromlana. Ha igen, az olyan, mintha két részed volna, amelyek ismét egybeolvadnak. De mi van akkor, ha a dettó szenvedett, vagy zűrös dolgokon ment keresztül, mint én?
Nehéz volt összeterelnem a gondolataimat. Végül is ezt a zöld testet nem arra tervezték, hogy fene nagy intellektussal bírjon. Ezért inkább a kézenfekvő feladatra összpontosítottam, és egyik lábamat a másik elé húzva caplattam keresztül az iszapon.
Vannak helyek, amelyek mellett nap mint nap elhalad az ember, mégsem gondol velük sokat, mert nemigen számít arra, hogy egyszer majd oda kell mennie. Ez a hely is ilyen. Mindenki tudja, hogy a Gorta tele van mindenféle szeméttel. Olyan holmik között botladoztam, amelyeket valahogy elkerültek a kotróhajók... itt egy rozsdás bicikli, ott egy lerobbant légkondicionáló… amott meg ócska számítógép-monitorok bámultak vissza rám zombiszemekként. Kölyökkoromban arra is volt példa, hogy egész autókat húztak ki a folyóból, és néha az utasok is bennük voltak. Való emberek, akik akkoriban még nem rendelkezhettek tartalék másolatokkal, amelyek tovább folytathatták volna becsődölt életüket.
Akkor régen, nagyapáink idejében a Gorta bűzlött a szennytől. Az ökotörvények tették ismét élővé a folyót. Most emberek horgásznak a parton. És a halak is összecsődülnek, ha egyszer-egyszer valami ehető hullik a vízbe.
Mint például én.
A való hús rugalmas. Nem kezd széthullani alig huszonnégy óra után. A protoplazma annyira tartós és szívós, hogy még a vízihullák is napokig ellenállnak a bomlásnak.
Az én bőröm viszont már azelőtt is vedlett, hogy a vízbe estem volna. A megromlást akaraterővel is lehet odázni egy darabig. De az utánzattestemben rejtőző, időzített szerves kötések most már kimerülőben voltak, és kétségbeejtő gyorsasággal foszlottak szét. A szagot szétterítette az örvénylés, és hozzám vonzotta azokat, akik éppen ilyesvalamire vártak, s most minden irányból felém iramodtak az eleség reményében; minden olyan porcikámba belemartak, amelyek már közel jártak ahhoz, hogy leváljanak rólam. Először megmaradt karommal próbáltam félresodorni őket, de ez csak lelassított, anélkül, hogy a dögevők cseppet is zavartatták volna magukat. Így inkább minden erőmmel előrenyomultam, s közben minduntalan összerezzentem, ha egy mohó hal lecsippentett rólam egy-egy fájdalomreceptort.
Akkor sokalltam meg a dolgot, amikor elkezdtek a szememre pályázni. Egy darabig még szükségem lesz a látásra.
Egy ponton aztán hirtelen forró víz taszított oldalba bal felől, s az erős áramlat letérített pályámról. A vízáram a dögevőket is odébb sodorta egy pillanatra, esélyt adva arra, hogy összeszedjem a gondolataimat...
Ez biztosan a Hahn utcai csatorna.
Lássuk csak. Clara hajója Little Venice-nél horgonyoz. Az innen a második csatornanyílás... Vagy már a következő?
Úgy kellett átküzdenem magam a csatorna előtt, hogy az áramlat ne sodorjon beljebb, a mély vízbe, és végül valahogy sikerült is elérnem a kövezett mederfalat az áramlat túlsó oldalán. Sajnos ugyanabban a pillanatban a gyötrő raj is újra összegyűlt – halak fentről s rákok lentről –, vonzották őket váladékozó sebeim, és most ismét gyorsan romló porhüvelyemet csipkedték s lakmározták.
Ami utána következett, arra csak homályosan emlékszem: a folyamatos, nehézkes caplatásra a víz alatt, az iszapon, a törmeléken és mardosó-harapó kínzóim felhőjén át.
Azt mondják, legalább egy jellemvonás mindig valósághű marad, amikor dettót másolnak az archetípusából. Függetlenül attól, hogy mi minden egyéb változik, valami az alaptermészetből az összes másolatodat végigkíséri. Ha valaki hús-vér emberként alapvetően őszinte, borúlátó, vagy éppen beszédes, annak a gólemjei is hasonló tulajdonságokkal bírnak majd.
Clara azt mondja, a fafejű konokság a legkitartóbb tulajdonságom.
Mindenki elmehet a búsba, aki szerint nem tudom végigcsinálni.
Ez a mondat gomolygott mind erősebben rendettlenkedő elmémben. Ezerszer megismétlődött. Milliószor. Minden alkalommal felordított bennem, amikor megtettem egy újabb fájdalmas lépést, vagy ismét belémharapott egy hal. A mondat hamarosan többé vált szavak puszta halmazánál. A varázsigémmé lett. A lényegemmé. A vegytiszta elszántság mantrájává, ami tartotta bennem a lelket, hogy tovább caplassak az iszapban, amely tovább húzott előre, egyik lüktető lépéstől a másikig... egészen addig a pillanatig, amikor végül egy keskeny akadállyal találtam szembe magam.
Egy darabig csak bámultam rá. Moszatfödte, feszes lánc volt, és majdnem függőlegesen nyújtózott az iszapba süppedt horogtól felfelé, egy fapalánkokból összetákolt, lapos építményig.
Egy úszó dokk.
És mellette egy hajó horgonyzott, széles fenekét csipkéssé keményedett hordalék borította. Fogalmam sem volt, kié lehet a hajó, csak azt tudtam, hogy hamarosan lejár az időm. A folyó végez velem, ha egy kicsit is tovább maradok.
Szétmarcangolt maradék kezemmel megragadtam a láncot, és felfelé húztam magam, hogy kiszabadítsam lábamat a ragacsos iszapból, aztán rendületlenül, görcsös rándításokkal csak másztam tovább, eltökélten közeledve a fent tündöklő fény felé.
A halak megérezhették, hogy ez az utolsó esélyük. Ismét összegyűltek, ott csapkodtak körülöttem mindenütt, belekapaszkodtak minden elérhető, lebegő-csapkodó foszlányomba, még akkor is, amikor a fejem már áttörte a felszínt. Karomat átvetettem a dokk peremén, aztán kutatnom kellett az emlékezetemben, hogy eszembe jusson, mi is a következő teendő.
Lélegezz. Csináld. Levegőre van szükséged.
Lélegezz!
Vacogó zihálásom már nem is hasonlított emberi lélegzetvételhez. Olyan volt inkább, mint a cuppogás, amit a hússzeletből hallasz, miután ráhajítottad a vágódeszkára, szeletelni kezded, és kipukkasztasz egy levegővel teli hólyagocskát. Mégis, némi oxigén tolult az ajkak nélküli számból kiömlő víz helyére. És épp elegendő új erőt adott ahhoz, hogy az egyik lábamat is átvessem a palánk oldalán.
Tiszta erőmből felfelé löktem magam, s végül teljesen kihemperedtem a folyóból, végérvényesen meghiúsítva ezzel a dögevők szándékát, amelyek most elbizonytalanodva csapkodtak összevissza a vízben.
Gólemtestemet tetőtől talpig remegés rázta. Valami – az egyik testrészem – engedett, leesett rólam, és hangos placcsanással visszabucskázott a vízbe. A halak lelkesen örvénylettek körülötte, bármi lett légyen is az, és hangosan dézsmálták.
Érzékelésem pillanatról pillanatra vált homályosabbá. Távolról felderengett, hogy az egyik szemem végleg odavan... a másik meg majd’ kifordul az üregéből. Visszatoltam a helyére, aztán megpróbáltam felkelni.
Minden torznak, kiegyensúlyozatlannak tűnt. A legtöbb jelzés, amelyet izmaim s tagjaim felé küldtem, mozgásra ösztökélve őket, válasz nélkül maradt. És mégis, meggyötört testemnek valahogy sikerült feltápászkodnia. Először térdre erőltettem magam... aztán ráálltam csonkjaimra, amelyeket ekkor már aligha lehetett lábaknak nevezni.
Esetlenül felbotladoztam a dokk mellett horgonyzó állóhajóhoz vezető néhány lépcsőfokon, a fa korlát mentén. A fények fölerősödtek, és vibráló dübörgés vált egyre kivehetőbbé.
Valahol a közelben kusza zene szólt.
Amikor előrekandikáltam a hajókorlát fölött, homályos kép sejlett föl előttem – lángok reszkettek vékony, fehér oszlopok tetején. Karcsú gyertyák... lágy fényüket ezüstök és kristálypoharak ragyogták vissza. Távolabb, a túlsó korlát mellett kecses alakok sétálgattak.
Való emberek. Vacsorához illő, elegáns öltözetben. A folyót nézték odalent.
Kinyitottam a számat, azzal a szándékkal, hogy udvariasan elnézést kérjek a zavarásért... és lenne olyan szíves valaki, hogy idehívná a tulajdonosomat, még mielőtt az agyam kásává válna?
Csak szörcsögő nyögést sikerült kierőltetnem magamból.
Egy nő hátrafordult, észrevette, hogy felé tántorgok a sötétségből, és felsikoltott – mintha valami rémisztő, élőhalott teremtény volnék, amely a mélységből tört elő. Nem is állt olyan távol az igazságtól.
Könyörgően nyújtottam felé a kezem.
– Szent szűz Gaia anyám – jött meg a hangja menten, ahogy rátört a felismerés. – Jameson! Lennél olyan kedves, és felhívnád Clara Gonzalezt a Catalina Baby-n? Mondd meg neki, hogy annak az istenverte pasijának már megint eltévedt az egyik dettója... És jobban tenné, ha most rögtön érte jönne!
Megpróbáltam rámosolyogni, és köszönetet mondani neki, de a menetrendszerűen bekövetkező megromlás többé már nem váratott magára. Pszeudo-ínszalagjaim éppen ezt a pillanatot választották ki arra, hogy mind, egyszerre bomoljanak fel.
Elérkezett a széthullás ideje.
Ezután már semmire sem emlékszem, de azt mondják, a fejem éppen egy jegesvödörig gördült, amiben pezsgőt hűtöttek. És az egyik vacsoravendég volt olyan jó, hogy beledobta, egy palacknyi ízletes, ’38-as évjáratú Dom Pérignon mellé.

© Hungarian edition, 2008, Metropolis Media Group Kft. 

A kötet itt is megvásárolható