Főkép Bevezetésként talán pár szó az 1982-es évről – arról az évről, amikor a mostani Beyond elődje, az akkor még AC/DC-szerű zenét játszó Fuji megalakult.
 
’82… Jézusom, akkor voltam másodikos a középsuliban! Akkoriban az a szó, hogy „csöves”, még valami egészen mást jelentett, mint most. Akkoriban még mindenki azt hitte, a diszkó műfaj mindent fel fog zabálni.
Akkoriban a punk másodvonala meg a new wave volt új; a rádiók pedig olyan „vadonatúj” előadók dalait nyomták, mint a Depeche Mode, a Eurhytmics (Annie Lennox), meg a… 

Akkoriban még Bonanza Banzai sem volt. A csajok imádták a Wham nevű „zenekart”, meg a csókkirályos Hungáriát; akkoriban még így-úgy működött a Piramis, az Eddában még Slamó gitározott, és jó volt.

Akkoriban a KFT-ről egy zenekar jutott eszünkbe, nem egy cégforma. Tátrai Tibusz és a Loksi minden létező kategóriában nyert a díjkiosztókon, Katona Klári számára sava-sava-savanyú volt a csoko-csoko-ládé; a komolyabb rock koncerteken az ifjúgárdisták és a munkásőrök cseszegettek minket.

Új volt a kazettásmagnó, videómagnója még csak a kőgazdagoknak volt, CD-ről pedig azt hiszem, még nem is hallottunk. A Kraftwerk számított embertelen gépzenének – most meg…
 
Rég volt…
 
De Gyöngyösön a Fuji már akkor észídíszít játszott, amikor én még csak egy-két alkalommal hallottam a „Highway to Hell”-t.
A rock odakint is megpróbált magához térni a diszkó által rámért csapásból: megjelent egy-két érdekes zenekar (legalábbis hozzánk csak akkoriban jutott el), olyanok, mint például Metallica, Scorpions, Iron Maiden, Judas Priest, és hasonlók.
 
A Fuji szorgalmasan játszotta a rockot – akkor, amikor felváltva hol a moderntóking serilédijétől, hol meg a kiszes indulóktól zengett az ország.
 
Aztán eltelt pár év, és feléledt a rock. Ezt nagyjából akkor vettük észre, amikor sorra meg kellett tanulnunk az új fogalmakat.
Például a Slayer felbukkanása után azt, hogy „thrash”. A Fuji tagjaira is nagy hatással lehettek mészárosok: ők is thrasht kezdtek játszani, és menet közben Beyondra változtatták a nevüket.
 
Mint minden tehetséggel és eredeti ötletekkel megáldott (egyesek szerint: megátkozott) zenészre és kreatív emberre e hazában, a Beyond tagjaira is komoly megpróbáltatások vártak.

Eleinte nekik is el kellett fogadniuk az elnyomatottságot, mint alaphelyzetet, azután pedig, amikor hirtelen minden szabad lett, nekik is meg kellett tanulniuk, hogy a Profit, a Nyereségvágy és a Kereskedelmi Média legalább olyan nagy úr, mint az egyetlen párt, ami korábban uralkodott.

Apróbb sikerek, nagyobb pofonok érték a zenekart; az elviselendő csapások közül az egyiket - egy nem igazán jó lemezanyagot - maguknak köszönhették.
Ők azonban még ekkor sem adták fel, folytatták a zenélést, akkor is játszottak, amikor tudták, barátaikon és a próbateremben lakó pókokon kívül más nem nagyon hallja őket.
 
Így telt az idő egészen az Úr 2009. évéig, amikor a Nail Records gondolt egy nagyot, és célba, pontosabban CD-hez segítette thrashnek hódoló, kitartó hőseinket.
 
És most itt vagyunk; és most hallgatjuk ezt az egy óránál egy perccel hosszabb anyagot, ami nem egészen olyan, mint a Slayer, és a masztodon nyomdokain haladók színtiszta thrash muzsikája – ez a műfajnak az a változata, amit csakis a Magyarhonban élő nomád rockerek játszhatnak.

A dalokba időnként bevillan a rock egyik-másik stílusirányzatának valamelyik jellemzője, és fel-feltűnnek a tipikusan magyaros, pontosabban: magyar rockos megoldások.

A hangszerek a világ egyik táján sem szólhatnak így, a zenéből sehol másutt nem árad például az a régi, nagyon régi mottó, ami az elmúlt egy-két évtizedben sokan nevetségesnek tartottak, most viszont egyre többen ráéreznek, hogy örök igazságot tartalmaz: „Attól, hogy látszom valamilyennek, gondolsz rólam valamit, talán még jó is lehetek.”
 
Érdekes zene. Nem állítom, hogy nem ismerek ennél keményebbet, lendületesebbet, a rock, a metal egyik vagy másik alfajának stílusjegyeit markánsabban megjelenítő muzsikát, de ez valahogy… Nem is tudom.

A modern hangzás, a profi hangszerkezelés, a valóban thrashes ének hátterében ott lappang valami, ami a vadonatúj, 20-30 éves tagokból álló bandák esetében nem jelenik meg.

Valami árnyék – az elmúlt 27 év árnyéka, összes fájdalma és öröme, azok a zenei és egyéb hatások, amik a zenészeket érték.
Egyes dalok szövegében vannak olyan utalások, olyan szóképek, amelyek a mai, 18-20 éves rockrajongók számára semmit sem mondanak, viszont a valamivel idősebbek fejében megkongatják a harangot, felidézik azokat az időket, amikor még titkosírásban kellett beszélnünk.

Más dalok szövegében ez éppen fordítva van; ezeket a részleteket az érettebben gondolkodók kissé triviálisnak találhatják, a tinédzserek, a fiatal felnőttek viszont nagyon is ütősnek vélhetik.

Az anyag a múlt és a jelen érzéseinek furcsa, zenében és szövegben egyaránt megjelenő elegye, de a hangzása, az ötletek kidolgozásának módja miatt mégsem tekinthető retrónak. Csak azt tudom mondani rá: ilyen az a magyar thrash, amit nem húszévesek játszanak, nem kizárólag húszéveseknek.
 
Az együttes tagjai:
Parajdi Tamás – ének, gitár
Zavarkó András – gitár
Zavarkó László – dob
Rozinai Roland – basszusgitár
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Lélekhullás
2. Emberi ördög
3. Ördögi járgány
4. Eltörheted szárnyaim
5. Gyilkos ár
6. Felszínes láz
7. Sávét nyomok ha menteni akarok
8. Szent, te is adakozz
9. Nem volt még 17
10. Nem bűnhődsz semmiért
11. A félelem hóhérai
12. Csak egy isten
13. Porszem vagy, ember
 
Diszkográfia:
Thrash (2009)