Főkép Nem csak Fekete István írt magyarul állatregényeket – bár vitathatatlanul ő a legismertebb ebben a műfajban –, hanem Szász Imre is. Tudtom szerint az első ilyen könyve 1956-ban jelent meg, egyszóval épp ideje volt az újrakiadásnak.
 
Szász Imre (1927. március 19. – 2003. április 8.) műve eltér attól, amiket Feketétől megszoktunk: a könyvben szereplő állatok nem beszélgetnek egymással, kommunikációjuk sokkal egyszerűbb, szavak nélküli.
A történetben életük többnyire ösztönszinten zajlik, s szerencsére a történet nagyobbik részére jellemző az emberi jelenlét hiánya.
 
A fejezetekből egyértelműen kiderül, írójuk jól ismerte a nádasok, mocsarak világát, s nem csak a nyári főszezont, hanem a sokkal zordabb télit is. A valóságra törekedett, így ebben a regényben nincsenek hősi cselekedetek, csak a mindennapi életben maradás történései.
 
A címszereplő Basa házőrző kuvaszként bukkan fel az első fejezetben, hogy nem sokkal később már a biztonságos nádasban, az emberektől távol kezdjen új életet.
Ez a váltás persze nem tudatos döntés a kutya részéről, hanem a körülmények hozadéka.

Az új környezetben fokozatosan elvadul, s a farkas apától származó négy kölykét már úgy neveli fel, hogy sikeres vadászok legyenek.
A négy utód cseppet sem hasonlít egymásra, s ennek révén zsákmányszerző módszereik is eltérőek. De nem csupán a kölyköket ismerjük meg, hanem egy kicsit a vadvízországot is – a ragadozók szemszögéből.
 
A különféle vadásztechnikák leírása mégsem válik öncélúvá vagy unalmassá, mert egyfajta folyamatosságot eredményeznek, érezhetően tartunk valahonnan valahová, bár a befejezés váratlansága azért meglepő. Ennek ellenére így kerek a történet.
 
Szász Imre nevét korábban csak fordításai révén ismertem, egyéb munkásságáról nem volt tudomásom. Ez a könyve tetszett, ezért ha további művei is újrakiadásra kerülnek, biztosan szakítok rájuk időt.