Főkép Most akkor jó volt púpos ügyvédnek lenni VIII. Henrik korában, vagy nem? Nem értem.
Shardlake úr vagyonjogi ügyvéd egy olyan korban, amikor a testi fogyatékosság sokak szemében egyet jelentett az alantassággal. Mondjuk az ügyvédeket már akkor sem szerette senki.
 
Ráadásul emberünk befolyásos barátja éppen a hatalmában megingó Cromwell. Tegye fel a kezét, aki cserélne vele. Jól gondoltam, senki.
De nem ez a lényeg. A Sötét tűz egy történelmi krimi, ahol főhősünk a nyomozó.

Több ügye is akad egyszerre – nem tartják rossznak a szakmában –, ráadásul legfőbb gondja éppen egy vallani nem akaró gyilkossággal vádolt leányzó, akinek a védelmét valamilyen fura kötelességtudatból mégis elvállalta.
Illetve nem is a védelmét, hanem a pártfogását, ugyanis ha nincs vallomás, nincs miről beszélni, ezért ügyvéd sem kell.

Mázli, hogy Cromwell szeretné Shardlake-et igénybe venni, ezért cserébe egy időre megmenekíti annak pártfogoltját is. Pont annyi időre, amennyi a másik ügy rendezéséhez kell. Két veszett ügy egyszerre. Nem túl vidám helyzet, ismerjük el.

Meg kell találni a sötét tüzet két hét alatt úgy, hogy senki nem tud semmit, és a szálak természetesen magasra vezetnek.
Ügyvédünk kap egy titokzatos segítőt is, ami ráfér, hiszen nem egy pofonmester, sőt a veszélyes helyzeteket inkább elkerülni igyekszik. Titokzatos segítője inkább az erő felől közelíti meg a dolgokat, ami bizony elég hasznosnak bizonyul.

De mi is ez a sötét tűz dolog? Cromwell a csodafegyvert látja benne, hiszen az is, de mint a csodafegyverek általában, annyira nagyon titkos, hogy éppen nem fellelhető. Az előállítóit ugyanis megölték.
 
Miközben hősünk nyomoz, betekinthetünk a középosztály és a felsőbb rétegek piszkos ügyeibe úgy, hogy minden ígéretes nyomról kiderül: pletykatémának jó lenne ugyan, de a nyomozást semmivel nem mozdítja elő.

Az akkori Londonban élni nem volt jó, és ez a regény minden pillanatából kitűnik. Már egy nyomozásban sem lehet úgy előrehaladni, hogy az ember ne ütközne minden pillanatban intrikába.
Szegény emberünk London összes befolyásos tyúkszemére rátapos. Van, amelyikre többször is. A legjobb, hogy – igaz nem csak magának köszönhetően – a regény felénél még mindig életben van, sőt a végéig kihúzza.
 
A történet egyébként nem eget rengetően izgalmas, be kell valljam, egy pillanatig sem izgultam a ki a gyilkos kérdésen.
Nyilván azért, mert Shardlake figurája ugyan végig izgul, de valahogy olyan elszánással veti bele magát a dolgokba, hogy nem hagy kétséget a siker felől. Tehát a krimi rész mondjuk – nekem – erős közepes.

De akkor miért nem hagytam félbe a könyvet? Mert minden oldalon valami újdonságba ütközik az olvasó. Nyilván azért mert – megint lehet, hogy csak nekem tűnik így – az akkori emberek élete valahogy mindig esetleges volt.

Aki nem volt igazán befolyásos vagy igazán király, gyakorlatilag nem tudta teljesen irányítani a saját sorsát. Teljesen idegen emberek egy-egy tüsszentése simán meghatározta más emberek aznapi történetét. Na ez az igazán kúl. Meg ahogy mindezek kiderülnek.

Összességében a könyv kíváncsivá tett minden oldalon, igaz nem a végkifejletre. Történelmi kriminek csodás. És mennyire jó, hogy 2009-et írunk, és a kedves romantikus utcácskák tiszták, rendezettek.

Részlet a regényből