Főkép Nekem, aki a buddhizmust Hermann Hesse Sziddhárta című regényén keresztül ismertem meg – már ha egy efféle, teljességgel nyugati szellemű bepillantást és értelmezést megismerésnek nevezhetek –, a valódi buddhista regékkel és mondákkal való találkozás egyszerre csalódás és csodás élmény.

Csalódás, mert a kiismerhetetlen keleti misztikum első pillantásra meglepően gyermetegnek tűnik a kereszténységen nevelkedettek istenélményéhez képest, ugyanakkor csodás, hiszen az egyszerűség, a meseszerűség valamiképp közvetlenebbül szólítja meg a befogadót.
 
Gyermetegséget és meseszerűséget említek, s nem véletlenül. A jóságos és igazságos királyok, a mágiát ismerő, bölcs remeték, a varázserejű, repülni is képes hősök, a gonosz vagy épp jó szívű óriások, a sanyarú sorsú szép leányok, az álruhás uralkodók és hercegek, mind-mind a saját, európai mesekincsünkből is ismert, vagy ismerősnek tetsző alakok, akikben általános erények és morális gyengeségek testesülnek meg, sokszor jól kiszámítható események sorából felépülő történetekben.
 
Archetípusokkal lenne hát dolgunk a kambodzsai, sziámi (ma thaiföldi), laoszi és burmai (ma mianmari) regékben és mondákban?
Minden bizonnyal igen, ahhoz azonban több mesét el kellett olvasnom, hogy rájöjjek: a kötetben összegyűjtött történetek nem változhatatlan, kőbe vésett ősszövegek, hanem egy élő hagyomány ma is alakuló és alakítható megnyilvánulásai – egy nemzedékről nemzedékre örökített mondakincs pillanatnyi leképezései, amit akár a sajátosan európai érzékenység is formálhat, és némiképp a saját képéhez, világképéhez alakíthat.
 
Ezért nem meglepő tehát, amikor olyan figurákkal találkozunk, például a „Ráma és Rávana történeté”-ben, mint a halálra ítélt Szítát az erdőbe vivő, onnan pedig az ártatlanul vádolt, szépséges hölgyé helyett egy szarvas szívével hazatérő Laksmana, vagy a „Legkisebb” gonosz mostohája és mostohalánya, akik a csupa szépség és szeretet jellemezte édes leánytól maguknak akarják elbitorolni a király kegyeit.
 
Ahogy az sem rendkívüli elem, amikor egy hős nem puszta testi erejével, hanem ügyes csellel jár túl az ellenségei eszén, vagy amikor az egy egész falu népét bekebelező kígyóból előlépnek az emberek, miután – csupán a különbözőség kedvéért – varázskéssel levágták a fenevadat.
 
Annál különösebb viszont a gyümölcsből, állatból, fából születő, vagy tetszés szerint ezekké átváltozó emberek és istenségek gyakori megjelenése – igaz a görög mitológia vagy Ovidius Átváltozások című műve egyaránt bővelkedik hasonló csodákban –, valamint az állatokkal egybekelő, velük rokonságot tartó emberek szerepeltetése – ami viszont inkább az indiánok teremtéstörténeteiből lehet számunkra ismerős.
 
Bárhogy is legyen, és bármennyire megfoghatatlan is legyen számunkra a buddhista mondakincs, egy ismerősen ismeretlen világba pillanthatunk bele a Maróczy Magda által összeválogatott és feldolgozott kötet meséiben.