Főkép Amikor valami olyasmivel találkozom, ami totálisan új a számomra, mindig megpróbálok valami fogódzót találni – megpróbálom valami általam ismert dologhoz hasonlítani az újdonságot.

Ez a megoldás persze a hibázás számtalan lehetőségét hordozza magában, hiszen az ilyen jellegű „felcímkézés” vagy kategorizálás a legtöbb esetben nem állja meg a helyét, arra viszont mégis jó, hogy kb. elhelyezzem az ismeretlent a saját koordináta rendszeremben – ha van egyáltalán ilyen.
 
Az Esclin Syndo-t nem ismertem, míg meg nem hallgattam a lemezt. Nem járok olyan helyekre, ahol ilyen zenét játszanak, és nem járok azokra a helyekre, ahol az ES eddig (a netes információk szerint) fellépett. Így viszonylag „tiszta szemmel” tudom nézni (hallgatni) a produkciót.

Nos, amikor megszólalt a zene, amikor Dalma énekelni kezdett ilyen nevek jutottak eszembe: Moloko; Nina Hagen; Danzig; Neo; Laurie Anderson; NIN; Laibach; Girl Eats Boy; Tekla; Kosma; Björk; STABB…
 
Nem, az ES-ra még véletlenül sem lehet ráfogni, hogy a felsoroltak valamelyikének klónja, erről szó sincs.
Sőt! Az anyagban meghökkentően egyéni módon gyúrták össze azokat az elektro/indusztriális/metal/techno/punk elemeket, amelyeket máshonnan, másoktól már ismerhetünk.

Arról sincs szó, hogy ez olyan „turmix zene” lenne, bár bizonyos értelemben mégis az, viszont éppen elég originális részletet csempésztek bele ahhoz, hogy egyedinek és eredetinek tűnjön az egész.
 
Nézzük a dalokat.
 
„Memory Man”. Az alapok és a „feltétek” abszolút modernek; Dalma hangjáról nekem Nina Hagen jutott eszembe. És mivel a szövegek angolul hangzanak el, még Dalma akcentusa is őt idézi, ahogy annak idején németesen ejtette ki az angol szavakat. Ha ilyen zene lett volna, mondjuk 20 évvel ezelőtt…

Mindig is valami olyasmit hiányoltam Nina Hagenből, amit Dalmának ebben a dalban sikerül produkálni. Valami gunyoros, kemény, vagány dolgot, amit Nina néha-néha elkezdett, de ritkán vitt végig, a dal végéig – igaz, ő akkoriban (és mindig) nagyon kísérletező kedvében volt.

A „Go by Car”-ban a nyitásnál Dalma hangja a sajnálatosan rövid életű norvég STABB formáció énekesnőjének hangját idézi. Meghökkentő és izgalmas, ahogy az elektrometálos, néhol NIN-ízű alapokra kacéran-pimaszul (és már nem akcentussal!) odadobja a szavakat, ahogy a durva kezdésből fellágyít, azután visszavagányít.

A „Highways” valami gitárszerű szólóval kezdődik, amiről megint a NIN ugrott be, meg a Danzig Blackacidevil című lemeze (Ave Rick Rubin!), aztán az egész átvált valami Kraftwerkes-Autbahnos kattogásba, amit időnként felold egy-egy gitárfutam.

És itt megjelenik egy új vonal: az, amit mondjuk a Front 242 csinált; Dalma a dal elején úgy énekel, mint a Deleriumos csaj a Karma című lemezen (gyönyörű), aztán ismét átvált Nina Hagenes – STABB-os keményre, de úgy hogy időnként Björkösen váratlan váltásokat hajt végre.

Egyetlen magyar énekesnő jut eszembe, aki így játszott (vagy próbált játszani) a hangjával: Vincze Lilla – de ő is csak a Napoleon Boulevard-os időszaka elején csinált ilyesmit. (Ha össze kellene hasonlítanom Lillát és Dalmát… Nem, ilyet soha nem tennék; nem szeretném, ha Lilla megsértődne…)

„Heritage”. A Neósan monoton kezdés után végre megszólal Dalma hangja – éppen akkor, amikor az ember már tracket váltana.
A technósan, indusztriálisan egyhangú alap csak arra jó, mint az aszfaltút: lehetőséget biztosít Dalma számára, hogy végigmenjen valahol.

Itt is simán lekörözi Nina Hagent, meg mondjuk a Girl Eats Boy formációt; amikor betorzul a hangja, megint csak a Front 242 jut eszembe, a hangulat meg olyan, mint mondjuk a Szárnyas fejvadász címen közismertté vált Bladerunneré.
 
„Mother and Sun”. Ez is downtempósan és unalmasan indul – ezt is Dalma hangja teszi érdekessé. Pontosabban: ezt is Dalma hangja teszi hallgathatóvá.

Ha a zenekar részéről az volt a koncepció, hogy odatolnak valami alapot a fantasztikus énekesnő alá, mint jazzdobos a sikamikát a szaxofonos alá, nos, akkor a zenekar elérte a célját.

„Secret Lover”. Ezt a dalt Dalma gyönyörű, hol csengő, hol suttogós, kissé franciás (akcentusos) éneke mellett a kissé funkys gitár, meg a Victor Woottenesen szóló basszusgitár „adja el”.

„My Weapon”. Lassú indítás, betorzított (dobozosított), de aztán kitisztuló énekhang. Ha nagyon be akarnám sorolni valamilyen kategóriába, akkor újat kell kitalálnom: elektro-blues-chanson-smooth jazz… Érdekes.

„Folklore”. Jazzes nyitás a zongorával, aztán valami olyan hangulatú zene, ami szerintem jobban passzolt volna a Stigmata című filmhez, mint Björk idétlenkedése. Érdekes váltások, effektek, megoldások, de engem egyik sem érdekel, mert már megint Dalma énekel… Fantasztikus, hogy mire képes!
 
„Sleeping Traveler”. Lassú, nagyon melankolikus, érdekes nyitás, ami a Pink Floyd AtomHeart Motherját, arról is az „ Alan’s Psychedelic Breakfast” című dalt juttatta az eszembe.
A Barry White-os férfihang megszólalása után ismét Dalmáé a főszerep – innentől csak jót lehet mondani az egészről.

„Halfway to Recognition”. Na, hogy Dalmáról is írjak valami nem túl hízelgőt: ebben a dalban mindent bemutat, amiért nem szeretem Björköt. Ez nyugodtan kimaradhatott volna az anyagból, de ha csattanónak szánták, mint a vicc végén a poén, akkor talán jó.
 
Majdnem biztos vagyok abban, hogy az ES itthon ezzel a rétegzenével nem fog kinőni a fél-underground kategóriából. Teljes mértékig biztos vagyok abban, hogy külföldön, tőlünk nyugatabbra nagyon sikeres lesz.

Fogalmam sincs, mit terveznek a tagok; nem látok jövőbe, nem tudom, meddig maradnak együtt, de nem is érdekel.
A lényeg: ismét felbukkant egy ÉNEKESNŐ. Egy valódi ÉNEKESNŐ, aki valóban tehetséges, ötletes, sokszínű - és nem csupán egy tévés tehetségkutató nyertese.
 
Az együttes tagjai:
Berger Dalma – ének
Sándor Dániel – billentyűs hangszerek
Kolozsi Péter – basszusgitár
Ratkóczy Huba – gitár
Somló Dániel – dob
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Memory Man
2. Go by Car
3. Highways
4. Heritage
5. Mother and Sun
6. Secret Lover
7. My Weapon
8. Folklore
9. Sleeping Traveler
10. Halfway to Recognition