Főkép Megérthető, felfogható-e nyugati érzékenységgel a tao? És ha igen, hozzátehet-e ez a gyökeresen keleti életszemlélet bármit is a saját világképünkhöz, avagy – valamiféle antitézisként – kizárólag felválthatja, lecserélheti azt?
Esetleg teljesen értelmetlen ilyesmin filozofálgatni, amikor a tao befogadása, az esetleges megvilágosodás önmagában értelmetlenné tenné ezeket a kérdéseket?
 
Voltaképp fogalmam sincs, mi célja lehetett Raymond Smullyannak e könyv megírásával, ám amennyiben a végére jutunk, legalább annyit tudni fogunk, hogy nem feltétlenül kellett, hogy bármiféle célja legyen vele.

Bizonyos szövegek, akárcsak a fák és a virágok, a patak csörgedezése, a puszta létükkel merengésre és elmélkedésre késztethetnek, és felesleges mindenáron mögöttes üzenetet keresni bennük.
A mesélés, a költészet puszta folyamata gyönyörködtet bennük, és ha pusztán ennyivel gazdagítanak, már „megérte” elolvasni őket.
 
Maga ez a megállapítás meglehetősen taoista beállítottságú „üzenetet” hordoz magában, és azt hiszem, ennél közelebb nem is lehetne harmadfélszáz oldal segítségével eljuttatni minket, nyugati racionalistákat és moralistákat a tao lényegéhez.
 
Smullyan pedig lenyűgöző mesélő, aki mélyen képes azonosulni a tao tanításaival, ismeri a zen mesterek írásait és más taoista szövegeket, s mindehhez könyörtelen logikával fűz megjegyzéseket, sző újabb történeteket bizonyos elképzelések és felvetések megvilágítására, méghozzá a vitapartner következetlenségeinek szókratészi megvilágításával, s nem egyszer – éppen a nagy elődhöz hasonlóan – már-már megalázó módon, önnön ostobaságára döbbentve rá a vitatkozót.
 
Ugyanakkor kapcsolódási pontokat is keres (és talál bőséggel) a nyugati kulturális hagyomány meghatározó elemeivel, mindenekelőtt a bibliával, a jézusi tanításokkal és a zsidó-keresztény teológiákkal.

Különösen érdekesek az erkölccsel és a toleranciával, a szabad akarattal és a lélekkel kapcsolatos meditációi – mert „eszmefuttatás” helyett sokkal inkább illik e passzusokra az „elmélkedés” szó –, melyek végkövetkeztetései egyáltalán nem dogmatikusak, hiába adnak egyfajta útmutatást élethez és mindennapi bölcselkedéshez egyaránt.
 
Ekképp nem hiba az önellentmondásosság, a bizonytalanság, a többféle nézőpont azonos értékűként való bemutatása, és bár a dialógusokat és néhány szöveg behatóbb elemzését egyfajta rendkívül szigorú logika hatja át, a lényeg a folyamatban, a kibontakozó megszületésben, a használat „üres” értelemmel szembeni elsőbbségében fedezhető fel leginkább.
 
Ha azt mondom, tanulságos kötet, messze is járok az igazságtól, meg nem is. Mert sokat tanulhat belőle az, aki befogadó módon közelíti meg, tőle ráadásul különösebb erőfeszítést sem kíván az olvasottak megemésztése, míg aki eleve ellenségesen viszonyul a kínai-japán bölcsességhez, annak még a legracionálisabban végigvezetett párbeszédek sem mondanak sokat. Élvezni azonban élvezheti a sziporkázó érvpárbajokat.