Főkép

Jó anyag lehetett, gondoltam magamban a tizedik oldal környékén. Nyilván ilyen korán következtetéseket levonni korai, de ütött a cucc, az biztos.
 
Az elbeszélő kér egy patkányt karácsonyra, amit meg is kap, és ami innentől eluralkodik a gondolatain. Először még olyan oktatójellegű, meseszerű a dolog, hogy hát ők már régóta velünk vannak, meg Noé de gonosz volt, és hogy mennyi civilizációt láttak már elbukni. Naná, én is patkányt kérek majd karácsonyra. A zseniális az indításban az, hogy a karácsonnyal meg a bibliai témával olyan idilli környezetbe csöppenünk, ahol egy guru patkány nem igazán feltűnő vagy undorító, hanem egyszerűen a hely része.

Ez az a pillanat, amikor az emberben sípol valami, hogy ébredj – ébredj, valami nem stimmel, de még mielőtt eluralkodna rajtunk a félelem, átcsöppenünk egy némileg groteszk és először valódinak tűnő valóságba, ahol pár perc elteltével már kényelmetlenül érezzük magunkat. Mint egy igazi rémálom esetén, ahelyett, hogy felébredtünk volna, inkább mélyebben alszunk és tudjuk azt is, hogy semmi esélyünk felébredni. Kemény helyzet, amiből a patkánynő hangja rángat ki minket ismét.

Tehát. A beszélő patkányos a valóság, a többi meg nem az. Ami azt is jelenti, hogy az apokalipszis a valóság, a többi meg nem az. Amik azt is jelentik, hogy a sci-fi a valóság, a többi meg nem az. Igen, tudom, hogy ilyen sci-fi-s részeknél általában az író nyilvánvaló célja, hogy azokat valóságosnak tüntesse fel, hiszen az így teremtett illúzió miatt szórakozhatunk rajtuk. De mi szüksége van egy szépírónak a sci-fi-re? Véleményem szerint semmi, ugyanis attól, hogy atomrobbanás után vagyunk, még nem lesz valami sci-fi, mint ahogy attól sem, hogy olyan igazinak érezzük a józan ész és a valóság által cáfolt történéseket.

Ugyanis. A nyolcvanas években teljesen reális elképzelés volt, hogy itt atomot fognak robbantani. És az „itt” gyakorlatilag bármely civilizált helyet jelenthetett. Persze ha kijelentjük, hogy itt sci-fi-ről van szó, akkor sem történik semmi, attól még remek könyv. Tehát a valóságosnak tűnő álom és a hihetetlennek tűnő poszt-apokaliptikus valóság hullámokban ér el minket, mint egy igazi kínzó fejfájás. Ráadásul az íróval könnyen együtt lehet csapongani, mert annyira kellemesen asszociatív, hogy fel sem tűnik, amikor az álomból a valóságba kerülünk, és vissza.

Üdvözölhetünk régebbi hősöket is Grass univerzumából, ami azért jó, mert pár pillanatra megnyugtatja az embert, hogy húúú, megúsztam, ez tényleg nem álom, de nyilván csak azért, hogy utána rájöjjünk, hogy nem, a rémálom még tart. És a verses betétek sem segítenek a tájolásban. Azon túl, hogy atomvillanásról olvasni nem feltétlenül szórakoztató, olyan gördülékenyen szerkesztett és megírt történet, hogy letehetetlen.

A szerző életrajza