Főkép Bevallom, ismét elfogultan fogtam az olvasáshoz, mivel a szerző évekkel ezelőtt magyarul megjelent regénye, a Vörös Mars nagyon tetszett, hiszen olyan összetetten írta meg vízióját a vörös égitest felfedezésétől és benépesítésétől, amihez foghatót korábban még nem tapasztaltam.
Egyszer sem éreztem túlírt vagy unalmas történetnek – pedig az oldalszám jóval nagyobb volt a megszokottnál.
 
Eredetileg úgy terveztem, rászánom a hétvégét a műélvezetre, és nyugodt körülmények között elolvasom.
A valóságban majd egy hétig tartott, köszönhetően a hatszáz oldalra rúgó terjedelemnek, az eddigiekhez képest kisebb betűméretnek – s nem utolsó sorban annak, hogy a szöveg osztatlan figyelmet követel.
 
Merthogy durván hatszáz év alternatív történelmét kell feldolgoznunk - statisztikai megközelítéssel ez oldalanként egy évet jelent.
Szerencsére szó sincs tudományos méricskélésről, a fejezetek tetszőleges léptékkel ugrálnak előrefelé az időben, miközben Robinson nem sajnál tőlünk sem helyszínt, sem szereplőt.
 
Igazából nem is tudom, minek tituláljam a könyvet, mert nyugodt szívvel nem mondanám sci-finek. Jó is, hogy a kiadó az új sorozatába pakolta, ahol - ha jól értem - az átmeneti kategóriás kiadványok sorjáznak majd.

Ez például inkább szépirodalom, valamint értekezés a vallásról, játszadozás a történelem kikerülhetetlen pillanataival, melyek attól függetlenül megtörténnek, hogy az éppen aktuális nagyhatalomban milyen hit az uralkodó.
Illetve arról, mennyire érdekes lehetőségeket nyújt, ha bizonyos földrészeken másként fejlődik a társadalom és a gazdaság.
 
Olvasás közben óhatatlanul eszembe jutott Szepes Mária klasszikus, sokféleképpen értelmezhető könyve, A vörös oroszlán. Merthogy itt is és ott is egyaránt központi szerepet játszik a reinkarnáció, vagyis a lélekvándorlás.

Robinson nyilvánvalóan ezen a téren is végzett előzetes kutatásokat. Csak mivel ő nem egyetlen lélek újbóli megjelenéseit használja fel, hanem rögest csoportban gondolkodik, azt követi nyomon – nos, időnként még a nevek kezdőbetűinek állandósága sem segített a beazonosításban.
 
Miközben lenyűgözött a szerző látomása (ennél kisebb léptékű kifejezés nem fedné a valóságot), rendre vitatkozhatnékom támadt, de nem utolsó sorban folyamatosan elgondolkodtatott.
Mennyire ismerem az iszlámot, a buddhizmust? Az ipari forradalom bekövetkezte tényleg elkerülhetetlen? És a többi.
 
Egyszóval A rizs és a só évei olyan könyv, ami cselekményével egyszerre szórakoztat, a menet közben elhintett számtalan utalással próbára teszi az olvasó tudását, miközben folyamatosan töprengésre késztet (na jó, ez utóbbi lehetőség csak opcionális).
 
Azt mondjuk nem tudom, mennyire lesz az olvasók kedvence, de hogy felteszem a különlegességek polcára – (mondjuk Mark Helprin Téli meséje mellé) – abban teljesen biztos vagyok.