Főkép Talán nem kellene írnom erről a könyvről. Talán nem szabadna. Nem szabadna, hiszen túlságosan felkavart, túlságosan mélyre hatolt belém, s nem feltétlenül a sobibori megsemmisítő táborban történtek iszonyatával, hanem a magyar címben szereplő „elhallgatott múlt”, a feldolgozatlan, megbánatlan bűnök következményeinek grafikus, túlzottan is életszerű leírásaival.
 
A regény kerettörténetét ugyanis egy anorexiás lány egyes szám első személyben elmesélt kórtörténete adja, ami elsőre nem sokban, legfeljebb a lesoványodás puszta tényében rokonítható a második világháború borzalmaival.

Az önmarcangolás, a tökéletesedés illúziója, az önhánytatás, a különbözés- és a szabadságvágynak a nem evésben való kifejeződése akár a lélektani tankönyvekből megismerhető tudás stilizálása is lehetne; a tudat alá szorított, általános megtisztulási kényszer gyötrelmeinek lényegre tapintó leírásaiból azonban ennél sokkal behatóbb ismeretekre következtethetünk – nem számít, hogy saját, vagy átadott élmények feldolgozásáról beszélhetünk-e inkább.
 
S hiába a feloldódni készülő feszültség okozta látszatmegnyugvás, ugyanennyire megrázóak a tudattalan határait áttörni igyekvő emlékek manifesztációit bemutató jelenetek, mindenekelőtt az áruházi kekszlopás, amivel a még épp nem tizennyolc éves Emma fel akarja hívni magára a külvilág figyelmét, s szerencséjére egy megértő igazgató irodájába terelik, aki meglátja benne a szenvedő lelket, kinek fájdalmai és elfojtásai antiszociális agresszióban öltenek alakot.
 
A történet magvát mégis egy sokáig rejtegetett napló adja: Jacques Descroches sobibori feljegyzései.
A francia kollaboráns beszámolói átállásának okairól és indokairól, a megsemmisítő táborban, szenvtelenül végzett „munka” önelégültséget sugalló leírásai elgondolkoztatnak arról: mi vajon másképp viselkedtünk volna?

Ám ebben nincs semmi újdonság. Nincs, amíg fel nem merül az ítélkezés, a ma fiatal nemzedéke általi megvádoltatás lehetősége, az el nem évülő, megbocsátatlanságuk miatt generációról generációra átörökített bűnök ledobhatatlan terhével való megbirkózás lehetetlensége.
 
Mert ami a koncentrációs és megsemmisítő táborokban történt, tudjuk, nem háború volt, hanem hidegvérű, tömeges gyilkosság, méghozzá addig valóban elképzelhetetlen méretekben.

És erre nincs magyarázat, nincs mentség, még akkor sem, ha valaki ténylegesen nem szennyezte az elpusztítottak vérével a kezét.
Azt pedig, ha valaki mások szeme láttára végez ki egy fegyvertelen anyát és gyermekét, sem megérteni, sem elfogadni, sem megbocsátani nem lehet soha.
 
Az anorexiás Emma és az önmaga kegyetlenségére vak Jacques Descroches egymásba fonódó története felzaklató, gyomorszorító olvasmány. Ám, talán épp ezért, letehetetlen is.

A kompozíció, lehet, kissé aránytalan, a mellékszereplők jelleme megrajzolatlan, épp csak pár vonallal jelzett, a történet döbbenetes ereje mindenképp magával ragad.
S ugyan rengeteg könyvet, elbeszélést olvastam, filmet láttam már a második világháborús zsidóüldözés szörnyűségeiről, ez a regény megérdemli, hogy újraolvassuk. Mert hozzánk szól, vagyis még inkább a huszadik század utolsó évtizedének gyermekeihez.