Alessandro Robecchi: Manu Chao – Zene és szabadság
Írta: Galgóczi Tamás | 2009. 05. 14.
Kevés, hozzá hasonló zenészt ismerek.Merthogy az 1961. június 21-én Franciaországban született José-Manuel Thomas Arthur Chao, közismertebb nevén Manu Chao, miközben nyilvánvalóan merített a korai punk zenéjéből, mégsem az angolszász úton indult el önmagát keresve, hanem dél felé haladt, egyrészt szülői öröksége (baszk és galiciai), másrészt a tágabban értelmezett dél dallam és ritmusvilága, hangulata irányába.
A dél esetében magába foglalja a Mediterránumot, Afrikát, Közép- és Dél-Amerikát. Mindezen hatások hihetetlen természetességgel forrnak össze nála valami új, módfelett izgalmas zenévé, ami kimondottan szórakoztató, tele élettel és energiával. Persze nem volt ez mindig így, hiszen a párizsi külvárosban induló karrier kezdete még másféle hatásokat mutatott.
Az olasz Alessandro Robecchi arra keres és talál választ, miként is alakult Manu élete, milyen hatások formálták életszemléletét, zenéjét. Az eredmény egy zavarba ejtően kusza kötet, amelyben a különféle korszakok fellépései keverednek Manu összművészeti túráival, társadalomkritikus megjegyzéseivel. Egyszerre sokkoló és szórakoztató, tárgyilagosan informatív és elfogult.
A zűrzavar érzetét csak fokozza, hogy nagyon sokan fordították a könyvet, viszont valamiért nem akadt egy erős kezű szerkesztő, aki sokat javított volna a végeredményen. Így viszont olyan furcsaságok maradtak a szövegben, mint a középlemez kifejezés, ami szerintem gyakorlatilag az EP nem igazán szerencsés magyarítása, vagy néhány igencsak sutára sikerült mondat. Ez igazából azért bántó, mert egy új zenei kiadó első könyvéről van szó.
A Manu Chao - Zene és szabadság című kötet egyébként a hasonló témájú művek problémájával is küzd, jelesül a szövegben taglalt zenész nem rest, és a lapzárta után (ami ebben az esetben 2000-ben volt) is folytatja áldásos tevékenységét.
Ennek következtében a leírtak ma már nem adnak teljes képet róla, ezért aki kíváncsi – márpedig az olvasottak után szerintem sokan kíváncsiak lesznek – a későbbiekre, az némileg nehéz helyzetben van.
Megoldást jelenthet a webes keresgélés, amihez a kötet végén található linkgyűjtemény nyújt segítséget (megjegyzem a listán magyar nyelvű honlap is szerepel).
Mit is mondhatnék búcsúzóul? Talán azt, hogy figyelembe véve a hazai zeneirodalom mennyiségét, még sok hasonló (persze lényegesen gondozottabb szövegű) kiadványra lenne szükség, hogy az érdeklődők átfogóbb képet kapjanak a kortárs könnyűzene meghatározó alakjairól.
Kapcsolódó írások: