Pintér Béla: A soha vissza nem térő – Szkéné Színház

Jelmez: Benedek Mari
A rendező munkatársa: Pass Andrea
Dramaturg: Enyedi Éva
 
Pintér Béla darabjai után tilos a taps. Olyan érzés hangos zajra felriadni a darab keltette bódulatból, mint az ópiumfüggő Csáth Gézának visszatérni a boldog mámorból a reggel világos, zajos „dübörgő akkordjainak” világába.
 
Habár társulatának legújabb bemutatója, A soha vissza nem térő szokásos „pintérbélás” búskomorságában is meglepő frissességgel humorizáló néhány perces bevezetéssel indít, az elejtett megjegyzésekből világosan kiérezhető: az anyag, amelyből Pintér Béla dolgozott, korántsem a móka és kacagás szimbólumait hordozza magában.
 
Van itt minden, amit a gyakorlottabb rajongók már eddig is megszokhattak: színes kavalkád, trágárság, abszurd díszletek és jelmezek, énekbeszéd és a hangulathoz pontosan illeszkedő zenei aláfestés.
A téma azonban a felkavaró történelmi múlt emlékeiből építkezik, a párhuzam a húsz évvel ezelőtti rendszerváltással pedig szintén nem véletlen.
 
Felmerülhet azonban a kérdés, hogy valóban hiteles képet formálhatnak-e azok a darabbeli karakterek, akik saját bevallásuk szerint is csak ötévesek voltak a rendszerváltás idején?

Abban a pillanatban ugyanis, mikor a fájó emlékekről esett szó, mintha megállt volna az idő, a kijelentés pedig megakasztotta a darab menetét, és akár céllal, akár anélkül, de ez a néhány perc kilógott a groteszk kavalkád cselekménysorozatából.
 
A darab alaptörténete meglehetősen egyszerű, azonban erényei nem is ebben, hanem inkább megvalósításában, érzékeny humorában és felépítésében rejlenek.
Az indián-cowboy bőrbe bújtatott Pintér Béla, és főnöke, a pénzéhes zsidónak álcázott Quitt László napjaink Magyarországára érkeznek egy Fatalisztánnak keresztelt ázsiai országból, hogy egy három- valójában pedig négyfős cégre bízhassák legújabb befektetésüket.

A probléma azonban adott: hogyan szabaduljanak meg a bájosan primitív, segítőkész, lelkiismeretes, ámde borzasztóan ügyetlen Nikolettől?
 
Ördögi tervet eszelnek ki: házasságtöréssel, hazugsággal, árulással, de főképp a mit sem sejtő, Hoffman bajtársba reménytelenül szerelmes Nikolett megalázásával érik el azt, ami később majd az ő végzetük mozgatórugójává is válik.
A lány szégyenében öngyilkosságot követ el, és az immáron háromfősre apadt stáb együtt utazik el Fatalisztánba.
 
Fatalisztán a lehetőségek földje, a soha vissza nem térő alkalmaké, ahol elég egyszer bizonyítani, hogy később ne kelljen tennünk a sikerért.
A három főszereplő azonban itt kénytelen szembesülni azzal, hogy mekkora kárt okoztak nem csak a Lenin bőrébe bújt, napok óta egy szemhunyásnyit sem alvó édesapának, hanem önmaguknak is, főképp becsületüknek és lelkiismeretüknek, melyeken hatalmas sebeket ejtettek a majdnem bűntény elkövetésével.
 
Nikolett árnya ugyanis végigkísérti őket fatalisztáni tartózkodásuk során: jelen van a munkafolyamatban, amelyből, a hiányzó láncszem kényszerű nélkülözése miatt, kiteljesedik a végső romlás.
Jelen van az egyre bonyolódó férfi-nő kapcsolatban, a lappangó bűntudattal terhes Hoffman bajtárs cselekedeteiben.
 
Az abszurd-komor történelmi környezetbe ágyazott történetben tehát nem csupán a múlt felvillanó árnyai játszanak fontos szerepet: hiába énekelnek kacagtatóan szomorkásra átformált munkásmozgalmi dalokat, rendezik be „szocreál módon” környezetüket és emlegetnek olyan katasztrófákat, mint Csernobil.

A történelmi párhuzam mellett, melyet Pintér Béla meglehetősen ügyes módon ötvöz a mai helyzet visszásságait kritizáló elejtett megjegyzésekkel (gondoljunk csak a rendező és Quitt László zsidókat gúnyoló szerepkörére), a morális, már-már erőszakosan oktató szál is domináns funkciót kap a darabban.
 
Az erkölcsi alapkérdés, miszerint cselekedhetünk-e mások kárára a saját érdekünkben, és felhasználhatunk-e más embereket boldogulásunk érdekében, bár lezárul, mégsem beszélhetünk megnyugtató végkifejletről.
 
A kérdés ugyanis mindannyiunkban ott motoszkál miután elsötétül a terem: hogyan történhet meg az, hogy bár a kísértő árny, amely akár a történelem felbukkanó árnyalakjainak párhuzamaként is értelmezhető, mindvégig mozgatja a szereplők cselekedeteit, csak egy embert érint meg igazán?

Azt az ártatlan, a hatalommal mit sem törődő, ám annál inkább a hagyományos életszervezési modelleknek élő embert, akinek szerepe ugyanannyira megalázó és fájdalmas ebben a darabban, mint az öngyilkosságba kergetett lányé?
 
Egyetlen kérdést talán mégis nyitva felejtett Pintér Béla: ki szolgáltat igazságot a történelemben és mindennapi életünkben? Kinek a szava parancs, kinek a szava számít, és ki az, aki, akár csak a háttérből is, de képes irányítani minket?

A választ csak önmagukban találhatjuk meg, és ezért is tilos a taps. A katarzis megéléséhez, a gondolatok megéréséhez talán szükség lett volna még néhány perc sötétségre a színházterem feketeségében.