Főkép Egy chicagói házaspár, Anna és Horatio Spafford személyes tragédiája által hajtva 1881-ben egy kisebb különítménnyel Jeruzsálembe utazik, hogy ott egy ideális, már-már utópisztikus közösséget alakítson ki, melyet később az Amerikai Kolóniának neveznek el.

Céljuk, hogy önzetlenül segítsék a város rászoruló lakóit, s mindezt a vallásszabadság jegyében tegyék, ezáltal elnyerve mind a zsidó, mind a mohamedán közösség jóindulatát.

Az amerikaiakhoz néhány évvel később egy svéd parasztokból álló csoport is csatlakozott – az ő történetükről szól Selma Lagerlöf regénye.
 
A kis dalarnai falu, Nas lakói embertelen megpróbáltatásokon mentek keresztül, mire elértek a Szentföldre, és a sorsuk ott is igen nehéz volt, hiszen - mai szóval élve - hatalmas kultúrsokkon estek át.

A svéd ember lételeme az erdő, a hegy, a természet. Nem tudna szebbet elképzelni, mint hogy saját földjén gazdálkodjon a hegyekben, hatalmas erdők vegyék körül, és hegyi patakok csordogáljanak körülötte. Ez az ő világa, más környezetben szinte képtelen élni.

Ezzel szemben Izrael, kicsit közelebbről Jeruzsálem vidéke egészen más – a termőföld és az öntözővíz hiánya hatalmas, a környék puszta sivatag, amíg a szem ellát.
Ez a hirtelen változás borzalmas megrázkódtatást jelent – minden, amit az ember valaha ismert, eltűnik, és helyébe a rémisztő ismeretlen kerül.

De nemcsak az idegen klíma, hanem a betegségek is sorra tizedelték a kivándorolt svédeket – szervezetük képtelen volt az új fenyegetésekkel megbirkózni.
És ezzel még nincs vége. A vallási és eszmei nézeteltérések családok szakadásához vezettek, régi barátságok, szerelmek bomlottak fel. Lupus est homo homini.
 
A könyvet olvasva egyre csak az motoszkált a fejemben: vajon hol van, és miről ismerszik meg az a határ, amikor az embernek fel kell áldozni az eszmékért önmagát és minden más világi vagyonát, beleértve szeretteit is?

Talán nem az eszmék tesznek minket emberré, nem az ideálok emelnek minket ki az állatok közül?
De vajon megtagadhatjuk-e a genetika és az evolúciós ösztönök hívását, feláldozhatjuk-e akár életünket is azért, amiben hiszünk?
És amikor már a józan eszünket is kockára tettük, ki mondhatja meg helyettünk, mitévők legyünk?

E rengeteg kérdés közepette mutatja be az írónő az egyszerű svéd parasztok mindennapi életét, és megismerteti velünk a századforduló Jeruzsálemét, melyet maga is felkeresett.
 
„Mintha egyetlen hatalmas boltozat volna alattam az egész hegy, ahol aranyos köpenyben, lángtrónon ül Dávid király még ma is, Jeruzsálemet és Palesztinát kormányozva. Eszembe jut, hogy a földet borító épületroncsok összeomlott királyi paloták romjai, hogy a velem szemben álló domb a Megbotránkozás hegye, ahol Salamon vétkezett, és a mély Hinnom völgye a lábam alatt valamikor, amikor a rómaiak lerombolták Jeruzsálemet, színültig tömve volt a városban lemészárolt emberek holttestével.
Különös érzés itt járni. Az ember szinte harci zajt vél hallani s mintha nagy seregeket látna támadásra indulni a fal felé, és királyokat elvonulni kocsijaikban. Ez az erőszak, a hatalom, a harc Jeruzsáleme. Az ember elborzad az emlékezetében felhalmozódó rémségek és véres cselekedetek gondolatára.
Egy pillanatig elgondolkozom, vajon nem ez-e az a Jeruzsálem, amely megöli az embereket. De azután vállat vonok és azt mondom: - Lehetetlen. Nagyon régen volt az, amikor itt kardcsörtetés hallatszott és vér folyt.
És továbbmegyek.
[…]
És itt az a hely, ahol katolikus becsmérli a protestánst, a metodista a kvékert, a luteránus a reformátust, az orosz az armeniait. Itt ólálkodik az irigység, itt gyanakodik az elmélkedő a betegre-imádkozóra, itt vitatkozik az igaz hitű az eretnekkel, itt nincs könyörület, itt Isten nagyobb dicsőségéért ember gyűlöli embertársát.
És íme, megvan a hely, amelyet kerestünk. Ez a lélekvadászat Jeruzsáleme, ez a gonosz nyelvek Jeruzsáleme, ez a hazugság, a rágalom és becsmérlés Jeruzsáleme. Itt szünet nélkül folyik az üldöztetés, itt fegyver nélkül folyik a gyilkolás. Ez az a Jeruzsálem, amely megöli az embereket.”


Csak egy kérdésem van: Vajon ma hol (nem) fekszik ez a gyilkos Jeruzsálem?