Főkép

Ismét egy könyv, ami előítéletektől övezve érkezett szerkesztőségünkbe. Furcsamód kezdetben senki sem tolakodott a lehetőségért, merthogy a fülszöveg szerint ez egy szerelmi történet. Ezt a fajta múltidézést a tavasz ellenére sem kívánta senki, így gazdátlan maradt a Kissé elmosódva. Némi üzletelés eredményeként aztán hozzám került. És jól jártam. A kötetre valóban ráfogható a szerelmes történet, de ilyen alapon Tolkien főműve alkimista sorsregény, Wodehouse pedig társadalomkritikákat írt. Pedig nem.
 
Szóval Capa könyve nem bús-romantikus, hanem önéletrajzi elemeket is tartalmazó személyes beszámoló a második világégésről. Keletkezésnek körülményeiről minden kiderül az utószóból, ezért most csak röviden annyit, hogy egy amerikai kiadó 1946-ban felkérte a szerzőt, ugyan írja már meg háborús élményeit. Az eredeti határidőt Capa fél évvel lépte túl, s ezt is csak úgy sikerült „tartania”, hogy az egészet lediktálta. Ennek eredményeként nem száraz szöveget kapunk, hanem eleven, a leírások helyett a hangulatra és a történésekre koncentráló beszámolót. Amiben egyes nevek megváltoznak, s talán a valóság is eltér itt-ott a leírtaktól – de ettől függetlenül a lényeg nem változik.
 
A magyar származású Robert Capa 1942-ben, az amerikai internálás elől „menekült” az európai hadszíntérre, hiányos papírokkal. Az ezt követő három évben ott volt minden jelentős nyugati fronton (Afrika, Olaszország, Franciaország, stb.) Mivel ez egy visszaemlékezés, nem találunk benne aprólékos leírásokat csatákról és hadjáratokról, helyette a Capa által látott háborús hétköznapok és ünnepek (mint amilyen például Párizs felszabadítása volt) keverednek egymással.

 

Az igazán nagy dobás azonban vitathatatlanul az a rengeteg fekete-fehér fotó, ami illusztrációként szerepel. Köztük ott van az a pár, amit az 1944-es D-nap első hullámával partra szállva készített – és amelyek túlélték a kíváncsiságtól türelmetlen laboráns szakszerűtlen előhívását. Merthogy Capa nem a hadtáp biztonságából készítette zseniális fotóit, hanem közvetlenül a frontvonalban. Biztos érzékkel látta meg az adott pillanatban rejlő érzelmeket/jelentőséget, s ezeket még ma, hatvan évvel később is látjuk képein. Úgy vélem rendelkezett egyfajta érzékkel, ami „megsúgta”, mikor és hova menjen, hol történnek fontos, vagy egyszerűen csak megörökítésre érdemes események. Azt például nagyon sajnálom, hogy a spanyol önkéntesek 1944-es hazai kiruccanásáról nincsenek fotók.
 
A korábban említett szerelmi szál a háborúhoz képest másodrangú, pár bekezdés itt, néhány oldal ott – bár érezzük fontosságát, egyszerűen erre nem jut idő, hiszen Capa a hátország biztonsága (és a lány) helyett rendre a frontot választja. Ezért aztán nem csodálkozom a történet végén, ami egyébként ügyes megoldással ugyanúgy végződik, miként az egész elkezdődött.